A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-31 / 13. szám
FOLYTATÁSOS REGÉNY/VIII. IIIZIMADOK Z. Németh István A férfi úgy döntött, hogy megvárja, míg a másik végez az evéssel. Egy kávénak nevezett híg löttyöt kortyolgatott, miközben úgy tett, mintha a tévéműsor kötné le a figyelmét. Amikor Éva "nevelőapja" az utolsó morzsákat is elpusztította, a férfi hozzálépett. — Emlékszik még rám? — Kellene? Néhány másodperc kínos szünet szakította meg a társalgást. A férfi már-már arra gondolt, hogy másvalakit szólított meg, aki esetleg hasonlít arra a fontoskodó úriemberre. De nem adta fel. Biztos volt benne, hogy a megfelelő személy áll előtte, akinek segítségével fellebbenthető néhány titok, amely Évát körüllengi. — Azt mondta, beszélni akar velem. Meg azt is, hogy veszélyben van az életem, amíg Éva a házamban lakik. Most elmondhatja, amit akar. Sőt, én kérem meg rá nagyon szépen. — Hagyjon békén! A köpcös, mogorva úr kitámolygott a gyorsbüfé ajtaján, körülnézett, mintha a helyzetet mérné fel, s azt latolgatná, melyik irányban induljon tovább. A férfi követte. Loholt a nyomában. A "nevelőpapa" ugyanis mindig nagyobb iramra kapcsolt. Amikor az látta, hogy nem rázhatja le üldözőjét, szembefordult vele. — Mondtam már, hogy hagyjon békén. Azt hiszi, célt ér vele, ha most eljön velem a belváros összes kocsmájába? Egy frászt! Minél többet iszom, annál gorombább vagyok. Már nincs miről tárgyalnunk! — De én azt hiszem, hogy van... — mondta a férfi, de mire folytathatta volna, a köpcös már lelépett a járdáról, és az egyik forgalmas főút közepén hozott szívbajt a száguldó autósokra. A férfi biztonságos távolságban követte. Nem túlságosan élvezte ezt a játékot, jobb időtöltést is el tudott volna képzelni, de úgy érezte, minél hamarabb áll össze a mozaik, annál jobb. Nem jutott sok ideje a gondolkodásra. A köpcös eltűnt az egyik kocsma ajtaja mögött. A férfi követte. Eléggé züllött hely képe fogadta. A piszkos térítők, a foltos kőpadló, a púpozott hamutartók, a meg-megvillanó söröskorsók, a fogatlan, borovicskát ivó öregasszonyok ráncos arca — mind-mind egy színes kavalkáddá olvadtak össze a férfi szemében. Marta a füst a torkát, a hangzavarban alig értethette volna meg magát bárkivel is. A pult előtt hosszú sor állt. A csapos nem győzte a munkát. Ragacsos, nedves húszasok, összegyűrt ötvenesek vándoroltak a kövér tenyerébe. Egy elhízott asszonyság tálcával járt körbe, összeszedte a kiürült poharakat, közben ocsmány szavakkal illetett néhányat a vendégek közül. A mosogatóba állandóan zuhogott a víz. Egy kis öblítés: már tiszta is a krigli. A köpcös beállt a sorba, a férfi utána. Amikor megkapták a sörüket, helyet kerestek az egyik sarokban. A szomjas "nevelőpapa" merőn nézett a férfi arcába, hunyorgott, vörös homlokán mély ráncok keletkeztek, amikor a szájához emelte a korsót. Az állatok mohóságával ivott. Szinte már az első kortynál kövér verejtékcseppek jelentek meg az arcán, az alsó állkapcsa ütemesen mozgott. Csak akkor tette le a korsót, amikor abban egy csepp ital sem maradt. Még mindig a férfit nézte, aki alig ivott valamit a habos, keserű léből. A férfi várta, hogy szomjas "áldozata" most majd megszólal, elmondja, amit akart, hogy végre lerázza őt, a kellemetlenkedőt. De nem. Űjabb sörért állt sorba. A férfi rágyújtott, nekitámaszkodott a pultnak, bámulta a kóros szomjúsággal küszködő tömeget. Tiszta, vasalt ruhájában kirítt közülük. Mintha csak egy idegen égitestről érkezett volna. A köpcös néhány perc múlva ismét italhoz jutott, ám a sör mellé ezúttal egy fél deci rumot is rendelt. A másik sarokba ment, lerakta zsákmányát a pultra, majd szembefordult a férfival. Foltos kiskabátja zsebéből egy csomag olcsó cigarettát húzott elő. Ahogy az egyik szálat morzsolta az ujjai közt, a dohány fele a földre pergett. Csak bámult és bámult, egyre csillogóbb szemekkel. A férfi kezdte elveszíteni a türelmét. Odament hozzá. "Elég nagy darab marha ahhoz, hogy könnyedén lekeverjen egyet. De velem ne szórakozzon az őrültje!" — gondolta. — Addig nem hagyom békén, amíg meg nem magyarázza a kijelentéseit! — Akkor nagyon sokáig itt fog ácsorogni! Húsz perc telt el. A férfi csak most itta meg a korsó sörét, míg társa már a negyediket pusztította. Úgy látszik, többre már nem futotta volna a pénzéből, mert a következő ajánlattal fordult Zoltánhoz: — Fizessen egy kört, aztán majd válaszolok. — Úgy nézem, akkor már nem fog forogni a nyelve. — Azt bízza csak rám, pótapuci bácsi... Azt bízza csak nyugodtan rám! A férfi megadóan legyintett. Kiállta a sort, hozta az italt. Ám a másik nem szólt semmit, hol vedelt, hol pedig bámult rá. Szeme egyre jobban kidülledt, az arcán felbukkant égővörös foltok szinte szemlátomást terjedtek. — Még egyet! — De... — Még egyet! Még egy utolsót! A férfi kiállta a sort, hozta az italt. De nem adta a köpcös kezébe, jelezve, hogy majd a monológja után kaphatja csak meg. Áz ezután következő dolgok nagyon hirtelen történtek. A férfi azt vette észre, hogy a földön fekszik. Még hallotta a feje mellett földre csapódó korsó robbanásszerű moraját, aztán elsötétült előtte a világ. Pislákoló öntudata először a hangokat érzékelte. Amikor magához tért, s végignézett a föléje hajló arcokon, igen elcsodálkozott. Nagyon hosszúnak tűnő másodpercekre volt szüksége ahhoz, hogy felidézhesse, mi történt. Még csak meg sem ütötték. Az a vadállat ellökte, ő meg rosszul esett. — Megártott neki az az egy sör! — mondta valaki gúnyosan. Az üres poharakra vadászó kövér hölgy talpra állította. Mintha csak egy pelyhet emelt volna fel a földről! — Menjen haza, aludja ki magáti A férfi megszégyenülten, szédelgő fejjel hagyta el a füstös helyiséget. Meg volt a véleménye az egész világról. A hűvös szél visszaadta az életerejét. Négy óra körül járhatott az idő. Düh marta. így elbánnak vele, ráadásul még pénzébe is kerül! Felgyorsította a lépteit. A belváros felé igyekezett. Hirtelen eszébe jutott, hogy mi lenne, ha elutaznának Évával. Egy hétre, valamelyik olcsó kis tátrai üdülőhelyre. Ennyit igazán megengedhetne magának. A gondolat teljesen felvillanyozta. Amúgy is nagyon fullasztónak, unalmasnak találta a dolgokat az utóbbi időben. Menekülhetnékje volt. Amikor pedig felidézte Éva arcát, kellemes érzés futott át a testén. Veszélyben van az élete? Igen. A legényélete, ha minden igaz. A következő pillanatban nem akart hinni a szemének. Úgy tűnt, mintha Éva "nevelőapját" látná betérni az egyik borozóba. Igen, semmi kétség! Azt az imbolygó járást nem lehet összetéveszteni mással! Talán akadt az öregnek még valami pénze, s az egyre jobban kibírhatatlanná váló szomját indult tovább oltogatni! A férfi elmosolyodott. Furcsa nyugalom Szállta meg. A köpcös után indult. Csakugyan az volt. Unottan ácsorgott egy pohár mellett. Rövid cigarettája fel-felparázslott a tompa neonfényben. Amikor meglátta a férfit, arcán nem tükröződött különösebb csodálkozás. Unottan nézett. Mint akinek már elege van az életéből, s ezentúl senki és semmi nem érdekli. A párharc tehát folytatódott. A férfi két deci bort vett. A pult előtt nem állt senki. A bor olyan savanyú volt, hogy kirázta tőle a hideg. — Mondjá legalább azt, hogy csak szórakozott velem, s már itt sem vagyok. Maga sokkal inkább veszélyes a környezetére, mint az a lány. — Évának... ott van... még néhány holmija nálam — mondta a köpcös egykedvűen. Nagyon oda kellett rá figyelni, mert már alig artikulálta a szavakat. — Most ne erről beszéljen. Ez most nem lényeges! — De... Igenis lényeges! Azok a könyvek... Azok okoztak minden bajt. Meg a barátai! A férfi alig értett valamit az egészből. — Könyvek? Milyen könyvek?!? Az emlékezetében kutatott. Éva ugyan nem hozott magával könyveket, de az is lehet, hogy a bőröndjében meglapult egynéhány. Különben mitől lett volna olyan nehéz? Az ágyban mindig verseskönyveket lapozgatott. Nagyon ártalmatlan kis gyűjteményeket, a harmatgyengéktől eltekintve. Bár Éva 14
