A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-31 / 13. szám
HÉTELŐ MULT Amikor Picit halálra ítélték Tompán, a szomszédunkban lakott Jucker József szatócs a családjával. Ármin fiuk néhány hónappal volt idősebb nálam. így gyerekkorunkban naponta megfordultam náluk, s ő is nálunk. Egyszóval barátok voltunk. Nekünk volt egy Fidi névre hallgató simaszőrű fekete kutyánk, az ő hasonszőrű kutyájukat Picinek hívtuk. Szegény Pici, amikor megöregedett, már alig bírt járni. Ősz bajusza alatt már a száját is csak nehezen tudta becsukni. Ekkor elhatározták, hogy a kutyust agyon kell lőni, ne szenvedjen tovább. Természetesen, a vadász úrnak üzentek Szemerédre, hogy jöjjön agyonlőni a kutyát. Szemeréd csak két kilométerre van Tompától, ismerték egymást mindkét falu lakói. Eljött hát nemsokára a vadász. Szép zöld ruhában, a vállára vetett kétcsövű puskájával. Mi, gyerekek távolról néztük, mi fog következni. Jucker bácsi adott neki egy féldeci szilvóriumot, hogy ne sajnálja a kutyát a tett elkövetésekor. A kutyát kötéllel egy fához kötötte, felvette puskáját, s néhány méter távolságról bemérte a célt, majd lőtt. Puff! — a puska durrant, de a kutyát nem találta el... Még egy töltény volt a puska másik csövében. Újra célzott és lőtt! — de Picit nem találta el, hanem a kötelet lőtte el... A megszabadult kutya a két durranás után, összeszedve minden erejét, eliramodott a patak felé, és eltűnt a füzesek alatt... Nem sikerült hát az agyonlövetés, pedig itt is két koronába kerültek a töltények. No meg az előleg féldeci is egy koronába került... Később Pici végelgyengülésben szép csendesen kimúlt. Péli Pali bátyánk, a másik szomszéd volt kénytelen eltemetni a patak partján. Ez is egy féldecibe, azaz egy koronába került. Mi, gyerekek pedig sokszor megálltunk Pici sírja fölött, amíg be nem nőtte a fű... Mikor halt meg Mátyás király? Alsószemeréden cipész- és csizmadiaműhelye volt édesanyám bátyjának, Ballai Jánosnak. A Szelonka falurészben, majdnem a falu végén. A műhelyben nagy 11-es petróleumlámpa világított, melynél este is látott a suszter dolgozni. Nem messze, a falu szélén volt a Szelonka-pincesor. Estefelé a pincetulajdonosok a szőrtarisznyába betettek egy-két üveget, s a nehéz munka után elmentek egy kis borkóstolóra. S persze, az üvegeket is megtöltötték. Visszafelé jövet betértek a suszterműhelybe, ahol mindegy volt, hogy egy vagy több embernek égetik a petróleumot. A mester dolgozott, ők meg elszórakoztak. Kóstolgatták a borokat, s bírálgatták, kinek van jobb bora? Attól függött, hogy melyik termett a Dobokon, a Szalmáson, a Bakoson vagy a Szelonkában. Kinek volt jobb a piros, kinek meg a fehér bora? Meséltek, ittak, olykor daloltak is este tízig, tizenegyig. Mindenki a saját történeteit, főleg az első világháborúból való élményeit mesélte. A "vadőr" is gyakran betért, a határból hazajövet, noha neki sem szőlője, sem pincéje nem volt. De hát senki nem vette tőle rossz néven, elvégre gyerekkoruk óta pajtások, barátok voltak. Tegezték egymást, de neki a titulus mindenkor kijárt! "Te, Valent Úr!" — így szólította mindenki. S ő, mint a legműveltebb ember, mindenhez hozzá tudott szólni. Mindent jobban tudott, mint a többiek. Elvégre, mint már elmondottuk, úri társaságokban is megfordult. Sokszor, mindenbe belekotnyeleskedett, kiigazította az éppen beszélőt. Egy ilyen szép estén történt, a műhelyi társaságban, amikor már többször bizonyította, hogy mindent tud, és mindent jobban tud. Az egyik cimbora nekiszegezte a kérdést: — Valent Úr! — ha te mindent tudsz, mondd meg nekünk, hogy mikor halt meg Mátyás király? Eltűnődött, gondolkozott, majd kivágta a rezet: — Meghalt? Meghalt, kérem? — Nem is tudtam, hogy beteg volt!? Persze, ez a mondása is szállóigeként volt évtizedekig ismeretes a környéken... Ha erős a nyomoróság! Ez a történet már jóval később, valamikor az ötvenes évek végén történt meg vele. Nem tudjuk már, mi is volt az indétéka, ivott-e, vagy pénzt nem adott a konyhára, de hát megesett... Az utcán a felesége maga előtt kergette őt, és seprűvel ütlegelte. Róla már tudjuk, hogy igen derék ember volt, a felesége viszont kicsi asszonyka. Nem volt még talán negyven kiló sem, mégis ő volt az erősebb (vagy bátrabb?). Ütötte, ahol érte. Az utcán találkoztak Zala Józsi bátyánkkal, aki a bankból jött éppen ellenőrzésre a szövetkezetbe. Ismerték egymást. (Zala bácsi is olyan súlyban lehetett, mint Valent úr.) Valent úr nagy szomorúan nézett rá, s ezt mondta: — Nézze csak, nagyuram! — Még agyonver ez a nyomoróság! Út a végállomás felé Az évek múltak és teltek... Az egykori cimborák, akikkel együtt taposták évtizedekig a szemerédi sarat, lassan, elköltöztek az élők sorából. Már csak néhányan éltek, s emlékeztek az egykori szép vadászatokra, a holdvilágos dalos estékre a doboki és szelonkai pincék környékén. Már a szemerédi sár sem a régi. Kikövezték a falu utcáit... Egy azonban változatlan: a falu a völgyben, a templom és a temető felette a dombon. Ott, ahol jó két és fél évszázada, a szemerédi honfoglalók vezére, a falu bírája leterítette a bundát, és nagy bölcsen kijelentette: "Itt lesz Bundaszemeréd!" És itt van ma is! Valent úr felett is elrepültek az évek. Csaknem nyolc évtized nehezedett a vállára — és szorította egyre lefelé. Megbetegedett ő is, ágynak esett. Hű párja és ápolója elhivatta az orvost, aki megvizsgálta. Áz asszony kikísérte, s az udvaron, hogy az ura ne hallja, megkérdezte az orvost: — Doktor úr, nagy a betegsége? — Hát bizony, nénikém, nagy. Sajnos, nincs remény. Talán csak pár nap már az élete... Erre az asszony megfogta az orvos kabátja ujját, és kérte:-— Doktor úr! Gyüjjön vissza, oszt beszéjje _ rá az öreget, hogy indójon el a temető felé. $ Oszt mire odaér, biztosan meghal. Mer’ o tuggya, hát ki fogja ezt a marha nagy embert o oda a temetődombra kicipelnyi?... _i LL1 ÍJ Régi jó szemerédiek, dolgos, vidám és "jó 3 borivó magyar emberek" mind elköltöztetek Ľ a temetődombra. Rengeteg ibolya és más g virág nyílik sírjaitok felett... Alant a völgyben, 5 új generációk nőttek föl, s őrzik emlékeite£ két... Ezen soroknak is a megőrzés volt a k feladata. Hiszen én is ismertelek benneteket, ^ mindnyájatokat... d TIPARY LÁSZLÓ Felelni kellett, s ő persze nem tudta. 10
