A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-24 / 12. szám
MÓRICZ w A % a S TM Janos vitéz Azazhogy Jancsi vitéz. Mégpedig huszár. Gyönyörű papiroscsákója és fényes bádogkardja volt. Ha fejére tette a csákóját, és oldalára kötötte a kardját, olyan helyre katona volt, hogy mindenki azt mondta: — Az isten is huszárnak teremtette. Hát még ha felpattant a szürkéjére! Azazhogy álljunk meg egy kissé. Már tudniillik, hogy a szürkénél álljunk meg. Hát ami azt illeti, szürkének szürke volt a Jancsi vitéz paripája, csakhogy kissé hosszú volt a füle. Jobban mondva, nagyon is hosszú volt. És az a furcsa szokása volt, hogy riem nyerített, hanem ordított. Mégpedig két betűt: i-t és á-t. Mi tűrés, tagadás, Jancsi vitéz paripája bizony csak csacsi volt. De az nem tesz semmit. Mikor Jancsi vitéz fölugrott a szürkéje hátára, mégis deli huszár volt. Büszke is volt a vitéz, s így szólt, miközben mellét nekifeszítette, és bajuszát kipödörte... Hohó! Hohó! Álljunk meg ismét, atyafiak! Annál a bajusznál álljunk meg. Mert Jancsi vitéz bajusza csak afféle "bőrbajusz" volt. Azt nem pödri, hanem csípi az ember. Mi tűrés, tagadás, a vitéz még csak "tejfölösszájú” volt. Áz se tesz semmit, Jancsi vitéz mégis így szólt: — Hol az ellenség? Jöjjön ide, ha mer! Hadd táncoltatom meg amúgy Magyar Miskásan! Mivel pedig az ellenség nem ment Jancsi vitéz elébe, lehetséges azért, mert nem mert, hát megindult a huszár, hogy fölkeresse. Sarkantyúba kapta paripáját, és repült, mint a szél... Hahó! Álljunk meg egy szóra! Annál a repülésnél álljunk meg. Mert szó, ami szó, a szürke nem repült, hanem cammogott. Ámde az nem baj. Jancsi vitéz azért büszkén szamaragolt végig a városon, ki a mezőre, és szétnézett a tájékon, merre van az ellenség. Hát ott volt a gyepen. Ott bizony. Egy egész falka. Sokasága ellepte a gyepet. Jancsi vitéz azonban nem szeppent meg. Aki huszár, nem fél a veszedelemtől. Már csak álljunk meg ismét egy percre! Annál a veszedelemnél álljunk meg. Hát igenis, nagyszámú volt az ellenség, száz egy ellen, de ami a veszedelmet illeti, nem hallgathatom el, hogy arról szó se volt, mert az ellenség békén legelgetett a gyepen. Tudniillik libafalka volt. Jancsi vitéz szemében azonban ez nem változtatott a dolgon. Kirántotta kardját, megsarkantyúzta paripáját, és ezt kiáltotta: — Rajta, huszár, rajta! Ezzel nekirontott az ellenségnek, amely rémülten menekült. A libapásztorasszony ijedten kiabálta: — Né bántsa a libáimat! A huszárt azonban ilyesmi nem lágyítja meg. Utolérte a menekülőket, és csihipuhi, jobbra vágott, balra vágott, jobbra hullott a liba, balra hullott a liba. A libapásztor kezét tördelve jajveszékelt: — Ó, jaj, szegény libáim! Jancsi vitéz nekitüzesedett. Hát hiszen megmutatja ő ma az egész világnak, milyen az igazi huszár! — Győzelem! Enyém a diadal! Nono, kérem alássan, kissé megállhatnánk annál a diadalnál! Mert, nini, a gúnár egyszerre csak megállt, és szárnyait kiterjesztve azt gágogta: — Megállj, libahadsereg! Szálljunk szembe ezzel a huszárral! Harcra, libák! Csípd, üsd, ahol éred! A ludak mind azt gágogták: — Csípd, üsd, ahol éred! A gúnár sziszegve repült a huszár felé, a ludak mind szárnyra kerekedtek, és nekirontottak Jancsi vitéznek. Dolgozott a sok piros csőr és a sok fehér szárny. Jancsi vitéz hasztalan csapkodott a kardjával, a szürke hasztalan rúgott ki a hátsó lábával, bizony beteljesült a közmondás, hogy sok lúd — huszárt győz. Jancsi vitézt alaposan helybenhagyták a ludak, a csákóját is lekapták a fejéről, a kardját is kicsípték a kezéből. Bezzeg menekült a vitéz, és a szürke ezúttal nem cammogott, hanem úgy nyargalt, hogy a szél sem ért a nyomába. Hopp, álljunk meg ismét egy szóra! A szél talán nem ért nyomába, de a ludak harcias gágogással állandóan mellette, mögötte voltak... s ami a leggonoszabb, egy-egy liba fogta is Jancsi vitéz fülét, a harmadik cibálta a haját... Mondhatom, hogy rosszul érezte magát János vitéz, azazhogy Jancsi vitéz. Nagyon nehezen tudott elmenekülni a mérges libák közül, és sajgott minden csontja, fájt minden porcikája. A libapásztorasszony örvendezve kiáltotta: Úgy kell neki! Megérdemli! Weöres Sándor A HÉTFEJŰ SÁRKÁNY Iszapos tóból száz karika száll, a hétfejű sárkány odalenn pipál, folyton füstöl hét fekete szája, fűzfagyökérből hét öblös pipája, békalencséből vágott dohánya, vizitök-levélből hét hálósapkája. Amikor haragos, kavarog a katlan, hét pipa kupakja nagyot csattan. 19
