A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-03-24 / 12. szám

EGTAJAK HÉT A HÓEMBER Heltai Jenő Kint, a külváros egyik földszintes kis házában, az ablak mellett egy leány varrt. Egy szép és szomorú fiatal leány. Néha-néha olyanformán nézett ki az ablakon, mintha a világ másik végére szeretne repülni az alacsony házak és a magas hótenger fölött. Mert odakünn tél volt, és a szűk utcában akkora volt a hó, hogy a világosság alig bírt bevergődni a félig eltemetett ablakokon. Itt nem söpörte a havat senki, ide a főváros nem küldött embereket és kocsikat; ezen a környékén szegény emberek laktak, olyanok, akik nem értek rá, hogy azzal törődjenek, jó-e az idő vagy rossz. A gyerekek örültek a hónak. Hatalmas hóembert építettek, éppen a szép leány ablaka elé. Idomtalan, kövér hószörnyete­get. Gömbölyű, nagy fejet csináltak neki, és amikor keményre fa­gyott már, subickkal két ragyogó, fekete szemet, kacskarin­­gós, félelmetes szem­öldököt és ugyan­olyan bajuszt festet­tek a fejgömbbe. Tömpe orra volt a hóembernek, a szájá­ban krajcáros cserép­pipa, a hóna alatt rozzant söprű, feje búbján pedig ütött-ko­­pott, borzas cilinder, így állt ott a hóember, mereven és bután, mulatságosan és egy kissé félelmetesen. A szép leány, ha kiné­zett az ablakon, min­denekelőtt a hóem­bert látta. Gondolatai, amelyek eddig szaba­don kalandoztak a háztetők fölött, bele­ütköztek a hóember­be, és megálltak a hóembernél. A hóember mindenna­pos volt életében. A hóember benézett az ablakon. Bambán, lélektelenül, egyszerűen és mégis szigorúan meredt a leányra. Ha látott — látta mindazt, ami a kis szobában történik. És ki tudja? Ahogy a leány messzire elkívánkozott ebből a szomorú világból, a napsugaras és csábító idegenbe, a hóember talán éppen olyan mohón kívánkozott be a csöndes és szelíd kis szoba meg­nyugtató melegségébe. A szép leány és a hóember farkasszemet néztek egymással. A hóember változatlan arccal, szigorúan, mintha arra vigyáz­na, eleget dolgozik-e a szorgalmas fiatal leány. A leány pedig nem tudta, nevessen-e, bosszankodjon-e azon, hogy ez a fehér és mozdulatlan sil bak ott áll az ablaka alatt, mint valami hasztalanul reménykedő, kétségbee­sett szerelmes. 2 Eleinte utálta a hóembert. Megrázkódott, valahányszor tekin­tete rátévedt a hószörnyetegre: — Juj, de csúnya! Behunyta a szemét, hogy ne lássa. Megint kinyitotta. Megint megnézte a hóembert. Az némán és hűségesen állt ott, ádáz kitartással, éjjel-nappal. Fekete subickszeme félelmetesen vil­logott, bajusza fenyegetően kunkoro­­dott fölfelé; elszántan, halálmegvetés­sel tűrte a csikorgó hideget, a hózi­vatar paskolását. És csak nézett be az ablakon, bambán, lélektelenül és mégis szigorúan. Mintha azt akarta volna éreztetni a világgal meg a fiatal leánnyal: — Itt állok, mert ide állítottak. Kötelességem, hogy itt álljak mindad­dig, amíg el nem szólítanak innen. Ilyenkor a rozzant söprű csillogni és villogni kezdett, mintha nem is söprű, hanem hatalmas kard, rette­netes lándzsa volna. — Van benne valami férfias — mondta egy reggel a leány. És rögtön hozzátette: — De azért mégis nagyon csúnya. Ezt azonban sokkal halkabban mondta, inkább magának, sőt befelé a szobába. Talán azért, hogy a hóember meg ne hallja, és meg ne sértődjön. 3 Azontúl jobb indulattal kezelte a hóembert. Nagyon csúnya, nagyon csúnya, de azok közül az arcok közül való, amelyeket meg lehet szokni. Lassan-lassan megszokta a hóem­bert. Ez a fiatal leány éppen olyan álmodozó lélek volt, mint a többi tizennyolc éves. Amikor kis fantáziá­jának szárnyakat adott, az huszárok és belügyminisztériumi fogalmazók felé repült, nyírott bajuszú, lakkcipős, karcsú fiatalemberek felé, akik úgy táncolnak, mint egy isten, és elegán­san raccsolnak, amikor "szechelmet" vallanak. Emlékezetének parkettáján ott keringett néhány ilyen fiatal úr. Egyetlen bálján látta őket tavaly, amikor nem kellett még a külvárosban laknia és varrnia, mert az apja élt még, és gazdag volt. Azóta azonban nem látott ilyen urakat. A hóember volt az egyetlen férfi, aki ebben a nagy magánosságában és elhagya­­tottságában jelentkezett. A fiatal leány gondolatai alig néhány napja szabadon röpültek tova a behavazott háztetők fölött, a huszárok és a belügyminisztériumi fogalmazók felé. De most itt volt a hóember, nem is hóember, hanem kőszobor, szikla­fal, amely útját szegte minden gon-16 DOLÁN GYÖRGY RAJZA

Next

/
Oldalképek
Tartalom