A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-24 / 12. szám
EGTAJAK HÉT A HÓEMBER Heltai Jenő Kint, a külváros egyik földszintes kis házában, az ablak mellett egy leány varrt. Egy szép és szomorú fiatal leány. Néha-néha olyanformán nézett ki az ablakon, mintha a világ másik végére szeretne repülni az alacsony házak és a magas hótenger fölött. Mert odakünn tél volt, és a szűk utcában akkora volt a hó, hogy a világosság alig bírt bevergődni a félig eltemetett ablakokon. Itt nem söpörte a havat senki, ide a főváros nem küldött embereket és kocsikat; ezen a környékén szegény emberek laktak, olyanok, akik nem értek rá, hogy azzal törődjenek, jó-e az idő vagy rossz. A gyerekek örültek a hónak. Hatalmas hóembert építettek, éppen a szép leány ablaka elé. Idomtalan, kövér hószörnyeteget. Gömbölyű, nagy fejet csináltak neki, és amikor keményre fagyott már, subickkal két ragyogó, fekete szemet, kacskaringós, félelmetes szemöldököt és ugyanolyan bajuszt festettek a fejgömbbe. Tömpe orra volt a hóembernek, a szájában krajcáros cseréppipa, a hóna alatt rozzant söprű, feje búbján pedig ütött-kopott, borzas cilinder, így állt ott a hóember, mereven és bután, mulatságosan és egy kissé félelmetesen. A szép leány, ha kinézett az ablakon, mindenekelőtt a hóembert látta. Gondolatai, amelyek eddig szabadon kalandoztak a háztetők fölött, beleütköztek a hóemberbe, és megálltak a hóembernél. A hóember mindennapos volt életében. A hóember benézett az ablakon. Bambán, lélektelenül, egyszerűen és mégis szigorúan meredt a leányra. Ha látott — látta mindazt, ami a kis szobában történik. És ki tudja? Ahogy a leány messzire elkívánkozott ebből a szomorú világból, a napsugaras és csábító idegenbe, a hóember talán éppen olyan mohón kívánkozott be a csöndes és szelíd kis szoba megnyugtató melegségébe. A szép leány és a hóember farkasszemet néztek egymással. A hóember változatlan arccal, szigorúan, mintha arra vigyázna, eleget dolgozik-e a szorgalmas fiatal leány. A leány pedig nem tudta, nevessen-e, bosszankodjon-e azon, hogy ez a fehér és mozdulatlan sil bak ott áll az ablaka alatt, mint valami hasztalanul reménykedő, kétségbeesett szerelmes. 2 Eleinte utálta a hóembert. Megrázkódott, valahányszor tekintete rátévedt a hószörnyetegre: — Juj, de csúnya! Behunyta a szemét, hogy ne lássa. Megint kinyitotta. Megint megnézte a hóembert. Az némán és hűségesen állt ott, ádáz kitartással, éjjel-nappal. Fekete subickszeme félelmetesen villogott, bajusza fenyegetően kunkorodott fölfelé; elszántan, halálmegvetéssel tűrte a csikorgó hideget, a hózivatar paskolását. És csak nézett be az ablakon, bambán, lélektelenül és mégis szigorúan. Mintha azt akarta volna éreztetni a világgal meg a fiatal leánnyal: — Itt állok, mert ide állítottak. Kötelességem, hogy itt álljak mindaddig, amíg el nem szólítanak innen. Ilyenkor a rozzant söprű csillogni és villogni kezdett, mintha nem is söprű, hanem hatalmas kard, rettenetes lándzsa volna. — Van benne valami férfias — mondta egy reggel a leány. És rögtön hozzátette: — De azért mégis nagyon csúnya. Ezt azonban sokkal halkabban mondta, inkább magának, sőt befelé a szobába. Talán azért, hogy a hóember meg ne hallja, és meg ne sértődjön. 3 Azontúl jobb indulattal kezelte a hóembert. Nagyon csúnya, nagyon csúnya, de azok közül az arcok közül való, amelyeket meg lehet szokni. Lassan-lassan megszokta a hóembert. Ez a fiatal leány éppen olyan álmodozó lélek volt, mint a többi tizennyolc éves. Amikor kis fantáziájának szárnyakat adott, az huszárok és belügyminisztériumi fogalmazók felé repült, nyírott bajuszú, lakkcipős, karcsú fiatalemberek felé, akik úgy táncolnak, mint egy isten, és elegánsan raccsolnak, amikor "szechelmet" vallanak. Emlékezetének parkettáján ott keringett néhány ilyen fiatal úr. Egyetlen bálján látta őket tavaly, amikor nem kellett még a külvárosban laknia és varrnia, mert az apja élt még, és gazdag volt. Azóta azonban nem látott ilyen urakat. A hóember volt az egyetlen férfi, aki ebben a nagy magánosságában és elhagyatottságában jelentkezett. A fiatal leány gondolatai alig néhány napja szabadon röpültek tova a behavazott háztetők fölött, a huszárok és a belügyminisztériumi fogalmazók felé. De most itt volt a hóember, nem is hóember, hanem kőszobor, sziklafal, amely útját szegte minden gon-16 DOLÁN GYÖRGY RAJZA
