A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
HÉTFOLYTATÁSOS REGÉNY/IV. + Z. Németh 1UZIMAD0K“ Még hogy veszélyben van az élete?!? Idegesen a cigarettásdoboz után nyúlt. Hosszasan morzsolgatta ujjal közt a dohányrudacskát, kortyolt a keserű kávéból. Eszébe jutott az öngyújtó, amit Évától kapott. Kivette a kabátja zsebéből a csinos kis szerkezetet, nézegette, forgatta. Majd kattintott, s ijedtségében majdnem beledobta a mosogatóba. Nem számított rá, hogy abból az aprócska vacakból akkora lángnyelv lobban fel. Kis híján meggyulladt a haja, ahogy elővigyázatlanul a tűz fölé hajolt. Amikor az ijedtsége elmúlt, megpróbálta kisebb lángra állítani az öngyújtót, de csakhamar rájött, hogy nem lehet. Bosszankodva állapította meg, hogy egy "kézimáglyához" van szerencséje. Ekkor újra csengett a telefon. A férfi ki akarta húzni a falból a telefonzsinórt, de aztán mást gondolt. Felvette a kagylót. — Nem azért nyomoztam ki a telefonszámát, hogy most ne hallgasson meg! — hadarta gyorsan a jól ismert borízű hang. — Higgye el, hogy a javát akarom. — Mondja gyorsan. Kap rá egy percet. — Ezt így nem lehet. Ha nem tudom megfelelő bizonyítókokkal alátámasztani az állításomat, akkor persze hogy nem hisz nekem. Ellenben találkozhatnánk holnap... Azaz, mivel elmúlt éjfél: ma... Mondjuk hat órakor a Priornál. Ha megkérhetem, Évának ne szóljon a dologról. — Reggel hatkor? — Este! Napközben dolgozom. Tehát? — Rendben, ha megígéri, hogy azután végre békén hagy... — Tőlem mindörökre nyugta lesz. Ha sikerül meggyőznöm, megmentettem az életét. Egy kattanás. "Mi a fenének akarja ez megmenteni az életemet?" — morfondírozott a férfi. Idegesen fel-alá járkált a konyhában. Már majdnem egy óra volt. Gondosan elnyomta a csikket a hamutartóban, majd homlokához kapott, mint akinek remek ötlete támadt. Ismét a telefon után nyúlt. Csak hat órát aludt, mégis úgy pattant ki az ágyból, mintha az elmúlt napokat nem állandó idegfeszültségben, hanem egy hegyi szálloda gondtalan lakójaként élte volna át. Tele volt energiával, úgy érezte, sikerült feldolgoznia az összes kellemetlen élményt, s ezeknél rosszabb már nem vár rá. S milyen jó, hogy itt van ez a lányi Minden elkövetkező napnak új értelmet ad, ő a varázsfonal, amelyen ki lehet mászni az agóniának abból a szakadékából, amibe egy lehetetlen társadalom kényszeríti belehullani az embert. Éva szép, okos, s miután azt hinné az ember, hogy úgy-ahogy már ismeri, még számtalan meglepetést tartogat. Elvárja, hogy mindig friss és energikus legyen mellette az ember, hogy — partner legyen. Kiváló gyermek, szerető, barátnő... — ...és házvezetőnői — szaladt ki a férfi száján a gondolat befejezése, amikor benyitott a konyhába. Szinte nem ismert rá a helyiségre, pedig csak néhány apró változtatás történt. Kiszellőztetve, a hamutartó kiürítve, a virágok meglocsolva, az asztalon tea, kávé gőzölög. És ha az embernek a pirítósra téved a tekintete, önkéntelenül is nyel egyet, s alig várja, hogy savanyú szájíze helyett végre más aromák is kísértésbe hozzák az izlelőbimbóit. Kedve lett volna vendégként viselkedni ebben a nagy rendben és csillogásban, de nem maradt ideje ilyen játékra, mert a háta mögött megjelent egy borzas fej, s vidáman üdvözölte. Hogy mit mondott pontosan, nem lehetett érteni, mert közben a fogát is mosta. A férfi megilletődve járkált a konyhában. Egy kicsit mindennek más színe volt, a gömbök vidámabban gömbölyödtek bele a térbe, a vonalak kiegyenesedtek a tekintet nyomán, a lapok csillogtak, az illatok piaci kofaként kinálgatták az élelmiszereket, amelyek kibocsátották őket magukból. Még a csap csepegése is másként hatott, hiszen nem az egyedüllét perceit számlálta. — Jó reggelt! — köszöntötte a férfi a lányt, s érezte, hogy a régen látott vendégként érkező mosoly szinte el sem akarja hagyni az arcát. — De milyen is lehetne egy reggel ebben a házban, ahol egy tündér mindent szebbé varázsolt? _ — Csak egy reggeli — pislogott pajkosan Éva, s a férfi teljesen el volt ragadtatva. Dőlt belőle a szó, minden gondolata friss, derűs és egyedi volt, hallgatójában csodálatot ébresztett s tüzet gyújtott. Kávé közben a napi programról is szó esett, de ekkor már a férfi nyugtalanul fészkelődni kezdett s indulni készült. — Vigyél magaddal! Szeretném megismerni a barátaidat. Azt mondtad, találkozód van Bélával, a költővel. Tudod, mennyire szeretem a verseket! És a várost... A várost? Hát lehet ezt a várost szeretni? A férfi jóformán nem is ismerte, csak egy részét, egyetlen szeletét a "nagy tortának". A kocsija vagy a háza ablakából figyelte csak, saját magával volt elfoglalva, a pénzt, az érte remegő kezek izzadságától nagy gömbbé dagadt papírgolyóbist álladóan görgetni kellett, nem lehetett egy pillanatra sem megállni, nehogy a forró vas nehéz ütlegek híján hülni kezdjen, nehogy a menet közben kiválóan áttekinthető összefüggések összegubancolódjanak, s az élet elsekélyesedő, hínáros pocsolyájában lubickoló konkurencia a saját színeire fesse át a megfelelő helyekre nagynehezen elhelyezett jelzőbójákat. A városra eközben úgy tekintett, mint szemeteskannára, amelyben a rideg, kimért, arctalan hangyasereg ide-oda hordozza a morzsákat. Most egészen üdítően hatott rá, hogy egy lehet a sok hangya közül, várnia kell a buszra, az utasok méregetik, fellökik, s a kanyarokban néha kénytelen mások ölébe pottyanni, amin bájos kísérője angyalian tud kacagni. A férfit kissé elriasztotta, hogy a trolin valósággal ragadt az ezer nedves tenyér által érintett műanyag cső, amelybe kapaszkodott, s majdnem őt szemelte ki áldozatának egy fiatalkorú zsebtolvaj. Igyekezett másra gondolni. A hölgyet figyelte, akin a magyar szó hallatára epilepsziás tünetek kezdtek mutatkozni, de aztán tovább sodródott az egyik megállónál. A férfi bele-bele kényszerült hallgatni néhány Ízes monológba, amely szerint zsákutcába jutott a világ, mert az emberek csak fogyasztanak, fogyasztanak, ürítenek, szemetelnek: közönyös, üres porhüvelyekké váltak, s valami nagyon szörnyűnek kell történnie ahhoz, hogy felrázza őket! A belvárosban jót csavarogtak: a vágtató villamosok s a kéregető, meggömyedt emberek között, a gazdagsággal kérkedő kirakatok s a benzinbűzben ólmozott hot-dogot majszoló tizenévesek között, a napi féldecijüktől boldog és a politika ilyen alakulása miatt hangos járókelők között. Persze öszszevásároltak néhány fölösleges holmit, meg néhány kevésbé fontosat. Végül egy elegáns étteremben kötöttek ki. A lány azonnal indulni akart, amikor az árlistát meglátta, de a férfi szelíden visszatartotta. — Néha megengedhetünk magunknak egy kis fényűzést, nem? — suttogta Éva szemébe nézve, közben vigyázott rá, nehogy fölényesnek tűnjön. Csalódottan állapította meg, hogy a helyiségben tilos a dohányzás. Aztán közösen választottak valami jópofa, érdekes hangzású ételnevet. A pincér felvette a rendelést, ők meg örültek ennek a gyermekes csínynek, találgatták, milyen különlegességet lesz szerencséjük viszontlátni a tányéron. Ezt a jó hangulatot használta ki a férfi arra, hogy könnyítsen a szívén. — Tegnap éjjel felhívott a nevelőapád telefonon, s azt mondta, találkozni akar velem ma este hatkor. Arra kért, neked ne szóljak a dologról, de mégis... Olyan furcsa ez az egész. Csak azért mondtam igent, mert azt reméltem, talán a robbanás körülményeiről is tud valamit, azért titokzatoskodik ennyit. De most már nem tudom... Mindenesetre kíváncsi vagyok a véleményedre. Éva arcáról lehervadt a mosoly. Egész lénye megdöbbentő változásokon ment keresztül. Elsápadt, a szó szoros értelmében hamuszürke lett, a következő pillanatban meg elöntötte a vér. Mintha egy piros, megállj!-t jelző lámpa gyulladt ki az arca. — Ne haragudj, de elment az étvágyami Felállt az asztaltól, kissé elfordította a fejét, várt egy pillanatig, majd könnyed léptekkel kiment az előcsarnokba. A férfi nagyot nyelt, hirtelen nagyon melege lett, segélykérőén tekingetett körbe-körbe. Szentül meg volt győződve róla, hogy Éva visszajön, hiszen a táskáját otthagyta a széken. Öt perc múlva türelmetlenül magáravette a kabátját, felkapta a táskát és elsietett. Még azt sem hallotta, hogy a pincér utánaszól. Az egzotikus hangzású ételről nem derült ki, mi is valójában. Béla megigazította szemüvegét, megvakarta borostás állát, majd hamiskás mosollyal tömte meg a pipáját dohánnyal. Aztán a férfi öngyújtójával megpróbálta meggyújtani azt. A hatalmas, alattomos lángnyelv nem riasztotta meg, inkább elégedetten bólogatott, majd láthatólag nagy élvezettel pöfékelni kezdett. A férfi orrát csavarta a túlságosan erős aroma. — Ezt is attól a lyánytól kaptad? — tette 14
