A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
_______________________________________________ÉVFOrajtó^S GYERTEK, ÉNEKELJÜNK! Harminc esztendővel ezelőtt az egyik folyóiratban arról vitatkoztak, ki Irta a huszadik század magyar irodalmának legszebb szerelmes versét. Abban egyeztek meg, hogy Nadányi Zoltán Irta. A vers címe: Te már sehol se vagy. A Nem szeretsz című verseskötetében látott napvilágot, 1937-ben. A vers nem a beteljesült szerelmet idézi, miként a címéből is sejthetjük. Nem az öröm és ragyogás visszfénye, hanem a búcsúzásé, az emlékezésé. Tearózsát, nagy szerelmét siratja el benne a költő. A szép asszonyt, aki hűtlenül elhagyta. Berettyóújfalun, vagyis (Nadányi tréfás szóhasználatában) "Piripócson" ismerkedett meg vele, és halálosan beleszeretett. A nő egyébként Losoncról származott. Nadányi Qertrúd, a költő lánya szerint a húszas évek második felében került Berettyóújfalura ez a gyönyörű asszony, akit Tearózsának becézett a költő. A gáláns vidéki poéta nyugalmát ugyancsak megzavarta a vonzó és kívánatos asszony. Nem csoda hát, hogy sok-sok versében megörökítette szerelmüket. Nadányinak abban az időben, 1931-ben jelent meg legszebb verseskötete, az Ezüstkert, amely országos sikert aratott. Akkor írta Az ajtó című színművét is, amelyet versengve dicsértek a színházi szakemberek, és szép karriert jósoltak a költőnek. De amint már lenni szokott, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a mű a deszkákon nem állja meg a helyét, s Nadányinak nincs tehetsége a színműíráshoz, csak a költészethez. A színmű hamar lekerült a színpadról. A kudarcot követően Tearózsa is odébbállt. E csalódásokkal teli, szomorú időket tükrözi Nadányi 1937-ben megjelent kötete, a Nem szeretsz. De hogyan került Nadányi Zoltán az ország sarkában kuksoló Berettyóújfalura, ahol e csodálatos vers is született? Közismert, hogy Nadányi Feketegyőrösön, egy kis Bihar megyei falucskában született, 1892 októberében. Apja amolyan lecsúszott földbirtokos, adósságokkal teli dzsentri volt. Nadányi lánya szerint a feketegyőrösi s a későbbi nagyváradi Nadányi-porta nem sorolható az örömteli otthonok közé. A szülők nem tartottak össze, cselekedeteiket előítéletek befolyásolták. Hol sokat veszekedtek, hol meg közömbösek voltak egymás iránt. Egyszer a fösvénységig takarékoskodtak, máskor két kézzel szórták pénzüket. A lehangoló gyermek- és ifjúkor beárnyékolta Nadányi egész életét. Szíve szerint tanár szeretett volna lenni, de szülei méltatlannak tartották ezt a pályát a Nadányi névhez. így aztán jogot hallgatott Nagyváradon, majd államtudományi vizsgát tett Szegeden. Ezután Nagyváradon újságíróskodott, majd 1920-ban megnősült és Pestre költözött, ahol beállt a Pesti Naplóhoz. Kiderült azonban, hogy az újságírásból nem tud családjával megélni. Visszatért hát Biharba, nagyapja nádfedeles kúriájába, Bakonszegre. Nadányit szerencséjére a verskedvelő Bihar megyei főispán mentette meg a nyomortól. Kinevezte főlevéltárosnak. A költő 1926-ban családjával a csonka megye akkori székhelyére, Berettyóújfalura költözött, egy kis kerti villába. Nadányi Gertrúd ezt az időszakot is fölelevenítette: "Nem sejtette még, hogy Berettyóújfalu, a NADÁNYI ZOLTÁNRA emlékezünk faluváros, tizenöt évre elnyeli családostul. Lépdelt az utcán hófehér porcelánnadrágban, nádszálkarcsún, lobogó fekete sörénnyel, elgondolkozva— aztán, mert éppen megéhezett, benyitott a legelső boltba. Körül sem nézett, csak tíz deka sonkát meg két zsemlét kért. A boltos megrökönyödve tárta szét karját: »Sonkát? Temetkezési vállalkozónál?« — és kezdett siránkozni, hogy senki sem akar meghalni, ha meg benyit valaki, az is sonkát kér..." Nadányi kötészetét szinte teljes egészében átszövi a szemelem élménye. Mégsem kelt hiányérzetet. Versei tökéletesre kalapált kis műremekek. Az ember érzi, olyan költővel találkozott, aki mestere a nyelvnek, a poétikának, a hangulatkeltésnek. Versei mint a hárfa húrjai, tovább zengnek bennünk. "Formás, könnyed érzelmessége a líra régi, dalszerű hagyományai felé hajlítja: az érzelmekben nem "problematikát" lát, hanem örömet vagy bánatot, ragyogást vagy árnyékot s főként melódiát" — állapítja meg verseiről Várkonyi Nándor. Kosztolányi már 1921-ben megírta róla: "Gazdagon és tökéletesen — meglepően — tud magyarul." Ő mégis elégedetlen volt magával, verseit mindig átjavította, csiszolgatta, s ritkán érezte olyannak, amilyennek elképzelte. "Mindenképpen titokzatos ember volt" — állította róla Füst Milán — akinek halála előtt a költő így vallott élete nagy csodájáról: "Nyolcéves lehettem, amikor egy hajnalon kimentem a kertbe, amikor kelt fel a nap. S velem váratlan csoda történt. Rajongó boldogság fogott el, amely most is itt ól a szívemben..." Majd elmélázva hozzáfűzte: "Végem van, mert ma már csak az alkonyi napra figyelek, s az úgy int nekem, mintha azt akarná mondani: íme, egy életen át való rajongásodnak végére jutottunk." Meg is halt nemsokára. A nőkért mindenét föláldozta, elbűvölte egy szép arc, egy megejtő női test. Mint bódult pille röpdösött a láng körül, a szerelem forró sugárzásában. Nadányi Gertrúd, a költő írónő lánya jegyezte meg az Aranypiros pillangó című kötet utószavában: "A gyönyörű asszony után (Tearózsáról van szó) sok szép nő lép a költő életébe, de mindvégig anyánk az egyetlen asszony, akit igazán szeret, akit soha, senki kedvéért nem hagy cserben, és akit soha semmi szenvedély nem tudott eltántorítani tőle." Feleségéhez írt Bocsáss meg című versében leborul felesége előtt, s bűnbánóan kér gráciát. Versét e sorokkal fejezi be: "Bocsáss meg, hogy mindig elébed állok/ s előled a világot elfogom." 1941-ben, amikor Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz, Nagyváradra megy főlevéltárosnak. Lányai közben férjhez mennek, s a költő magára marad feleségével. A front közeledtével menekülniök kell. Pesten állapodnak meg, az ostromot is ott vészelik át. A nagy világégés után már csak az irodalomnak él. Utolsó verseskötete, amit még kezébe vehet, 1947-ben jelenik meg Csók a sötétben címmel. "Családi életünk nem volt egészen olyan, mint más boldog családoké" — meséli Gertrúd. "Mégis kiegyensúlyozott, harmonikus légkörben éltünk. Legalább is mi, Kati húgom meg jómagam nem is kívánhattunk volna boldogabb, szebb gyerekkort. Tudtuk persze, hogy apánk lírai költő, aki nem írhat örökké a feleségéhez szerelmes verseket, de azt is beláttuk, hogy másvalakihez sem írhat örökké, ezért aztán a szép, fiatal vagy szomorú nők feltűntek életünkben, aztán megint eltűntek. De édesanyánk nem tűnt el soha, és apánk a legnagyobb szeretettel bánt vele... Öten éltünk egy kétszoba-hallos lakásban, és bármennyire igyekeztünk apánk kedvéért csendben maradni, bizony sokszor beszűrődött suttogásunk az ő szobájába... Egy szép napon aztán mentőötlete támadt: megpróbál; elhelyezkedni abban a tornyos ebédlőkredencben, amely ott állt a szobájában... És ezentúl, ha megelégelte apám a nyájas családi kört, kedvesen s tréfáskönnyedén megjegyezte: — Most visszavonulok belső termeimbe... Ami ezután következett, az már csak betegségének krónikája lehetne, s a betegség és elmúlás oly kevéssé illett hozzá..." "Utolsó napjaiban is verset írt — emlékezett Gertrúd — az újévi köszöntőt a kórházban, a műtőasztalon fejezte be. Ekkor még nem tudta, nem is akarta tudni, hogy a szervezetében lappangó rák néhány nap alatt végez vele... 1955. február 2-án (40 éve) hunyta le szemét párnapos szenvedés után, hatvankét éves korában, hirtelen és váratlanul... A család máig sem tud beletörődni, hogy meghalt, hogy nincs többé. Aki olyan odaadóan, szenvedélyesen ragaszkodott az élethez és költészethez, mint ő, arról nehéz elhinni, hogy megsemmisül. Napokig szinte vártuk, hogy egyszercsak nyitja az ajtót, és belép a szobába, titokzatosan és könnyedén, ahogy életében annyiszor." D. GY. 11
