A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-03-03 / 9. szám
VÁNDORLÁSOK Két óceán kozott mányokhoz, s tudomásul venni "ezt" az Amerikát, s ezt az életformát is. Ami a maga módján kellemes is, de aki a mi hazai tempónkat szokta meg az évek során, annak ez olyan, akár a lassított film. Persze tudom az eszemmel, hogy mindez otthonról hozott hiábavalóság, ami itt még gondolatként sem használható. A valóság olyan amilyen; holnap, s holnapután ismét szembe kell néznem valami mással, ami lehet, hogy ehhez hasonló lesz, de meglehet, merőben különbözik az itteni életviteltől. Hanem a délután megint meglepetést hozott. Búcsúban voltam. Igazi, otthoni hangulatú sátoros, lacikonyhás portlandi búcsúban. Azt hiszem ilyen egybesereglést sem látok másikat amerikai utazásom során, mint amibe belevitt L. a maga titokzatos mosolygásával. S megint a méretek! Két egész utcát meg egy óriási parkot is lezártak a forgalom elől, s telerakták A portlandi búcsú Oregon állam jelképe a hétszáz éves fenyőóriás ÚTIJEGYZETEK IX. Portlandban az első éjszaka jól aludtam. Ma már vasárnap van, az idei utolsó "nagy weekend", amely péntektől hétfő estéig tart. Ugyanis Amerikában — a május elsejei munka ünnepe helyett, ha jól emlékszem a szociáldemokrata párt — az itteni "munka ünnepét" szeptember első hétvégéjére tette, amolyan "ellenmájuselsejeként". De az már régen volt. A hagyományt s az ünnepet azonban — bölcsen — ma is megtartják. Ilyenkor aztán, aki csak teheti, elmegy kirándulni; ki a hegyek közé, ki a tengerhez, kedve és lehetősége szerint. Számomra ez az itteni "munka ünnepe" Portlandot jelenti. Persze, a mai programról sejtelmem sincs, csak az estit ismerem, akkor kerül sor az itteni előadásomra, de az alig jelent különösebb izgalmat. Reggeli után egy rövid téblábolás, aztán L. azt javasolja, járjunk egyet a városban, pontosabban az egyik közel eső negyedben. Az idő napos, kellemes, igazi sétára való, így hát nekivágunk a délelőttnek. Ahogy így araszolgatunk az utcán, még a tegnapról maradt élmények jutnak eszembe, amelyeket elfelejtettem lejegyezni. Történetesen, hogy a kirándulásból hazafelé nem az autópályán jöttünk, hanem az erdők között kanyargó, a nyugati és a keleti partot összekötő első főúton, amely igen szép, sokkal szebb a mostani "sztrádánál", csodálatos hegyek között kanyarog. Az persze igaz, hogy ma ezen az autóáradat, amely lent, a Columbia medrével párhuzamosan futó autópályán folyamatosan zajlik két irányba, egymásra rakva sem férne már el. De így kirándulni, sétaautózni azért bármikor erre szavaznék, s nem a lentire. S ahogy láttam, ilyen kiránduló utazók használják ma már, mint mi is; van itt egy igencsak szép kilátó, amelyet valamikor a harmincas években építhettek, s annak teraszáról belátni szinte az egész folyóvölgyet, amely most, hogy már későre hajlik a nap, erősen árnyékba esik, s csak itt-ott törnek át a hegyek hajlatain a nap sugarai, megszínesítvén az erdők őszi lombozatát. Portlandnak ez a városnegyede, ahol most járunk, egészen kisvárosi jellegű. Alacsony, földszintes vagy egyemeletes házak sora, tágas kertekkel, kerítések nélkül. Azazhogy itt-ott akad azért kerítés; ez a "kutyás" házakat jelenti. Egyébként a kerítés építése kutya nélkül, a szomszédi bizalmatlanságot jelentené. Az utolsó idei nagy weekend megritkította a város forgalmát, s járókelő is csak itt-ott látható. A céltalan őgyelgést a könyvesboltban s a vele együtt lévő antikváriumban megszakítjuk, mégpedig két okból; hogy igyunk egy kávét, és hogy könyvszemlét tartsunk. A kávé szurokfekete volt és méregerős, nem nekem való. Az antikváriumi könyvek között azonban találtam két magyar kiadványt is — cseppet a tengerben. Délre keveredtünk haza. L.-óknól egy alagsori szobában lakom, amely akkora, hogy akár tornateremnek is használhatnám. Ha vendéglátóim a "földszinten" járkálnak, recsegropog a százéves faszerkezet. Mehetnékem van, járkálni, látni szeretnék minél többet, sajnálok minden elpocsékolt percet, de alkalmazkodni illik az itteni szokásokhoz, hagyosátrakkal, színpadokkal. Kínai, indián, néger, mexikói sátrak, tűznyelők, mágusok, zenekarok egymás hegyén-hátán, a fák alatt hegedűsök, gitárosok, s az óriási platánok ezt az egész színes emberáradatot maguk alá fogadják. A hazai lacikonyhákra emlékeztető sátrak, ezerféle étellel-itallal rakottan illatoznak, az itt élő emberi fajok hagyománya szerint. De például sört csak egy külön e célra elrekesztett zónában lehet vásárolni, amelynek a felső csücskében tágas színpadon most éppen egy orosz balalajkazenekar a Kalinkát pengeti a sörivóknak. Sörön kívül más alkoholtartalmú italt nem is árulnak. S az egész felett ott őrködik Jefferson generális örökbe kapott bronztáltosán, amelyet a galambok ugyanúgy nem tisztelnek, mint az itthoni generálisok szobrait. Készítettem a felhőkarcolók árnyékában rendezett búcsúról egy sor felvételt is, de valahogy Jeffersonról megfeledkeztem... Egyébként a belépődíj kereken három dollár volt, s úgy láttam, mindenki jól érzi magát. Egy csinos lány ajkában — alul és felül — legalább négy-öt ékköves karikát (gyűrűt) — láttam befűzve; ugyan hogyan csókolódzik ennyi karikával az ajkán?! Egy hegedülő lánynak pedig a fogain — amikor mosolygott — ragyogtak az odaerősített pici ékkövek... Vagy csak a fogszabályozója volt ilyen ékes?! Meglehet. Mert itt minden lehetséges. Még az is, hogy valaki a fogait felékesítse... A búcsút követő napon lementünk a tengerhez. A Pacific újra — csak pár ezer kilométerrel északabbra. Odafelé láthattam Amerika legöregebb fenyőóriását — tudományos neve: Sequoia Gigantica —, amely egyben Oregon állam címerfája is. Hétszáz éves, hetven méter magas és törzsének körmérete kereken negyven méter. A tengerpart fekete sziklás, mély hasadásokkal, a tengerben is óriási sziklatömbök — az egykor volt part maradványai. Az óceán vize itt már hideg, a klíma is hűs, az otthoni október elejéhez hasonlatos, azzal a különbséggel, hogy Oregonban minden üde, zöld, tele élettel; nem az elmúlást idézi, hanem a folytonos megújulást. Vagy ötszáz kilométert autóztunk a parton, s este későn értünk vissza Portlandba. Igaz, láttam cetet, pontosabban a fejnyílásán kifújt víz- és levegőoszlop-permetet meg két fókát is, ahogy a parti sziklákon lustálkodtak. GÁL SÁNDOR 5
