A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-24 / 8. szám
EGTAJAK HÉJ az igazgatótól, de ahogy közelebb értem, láttam, hogy a mama sír. Hozzáléptem, megfogtam a kezét, hiába, hiába, nem mozdult, nem szólt hozzám, egyre csak sirt, meghúztam a karját, úgy tett, mintha semmit sem érezne, nem látna engem. Könnyes szemmel magyarázott az igazgatónak. Szóltam neki, megrántottam a blúza ujját, azét, amelyiket együtt vettünk Evianban, tudod, amikor hazafelé jövet két hattyút láttunk felszállni, de hiába, nem válaszolt, lement a lépcsőn, egyedül maradtam az ajtó előtt, aztán beléptem a folyosóra, féltem, hogy összeszid az igazgató, amiért elkéstem. Siettem a lépcsőházban. Milyen csend van! Pedig az új szandál van a lábamon... Amikor bekopogtam az ajtón, nem jött válasz. Laura nem jött ajtót nyitni. De hol van Laura? Biztosan nem kopogtam elég erősen. Aztán azt gondoltam, talán beteg, és benyitottam. Kinyitottam az ajtót, beléptem, de senki nem fordult hátra. A tanítónő a táblára írt, a tanulók lemásolták a füzetbe, egészen a padomig mentem, de senki nem nézett hátra, sem Júlia, sem Katia, aki pedig olyan, mint a sajtkukac, sem Hélene, akinek egy percre nem áll be a szája. Senki nem vont kérdőre: "Elkéstél". Nem kaptam intőt. A padom csupasz volt, ezen meglepődtem, sem a füzetem, sem a toliam nem volt rajta, erre kértem egy lapot Júliától, de ő nem válaszolt. Megszólalt a csengő. A tanítónő intett, mi pedig mind kimentünk a folyosóra, már az udvaron voltunk, kergetőztünk, aztán röplabdázni akartunk. Én egyszer sem kaptam labdát. Elszomorodtam. Odébbmentem, a lépcsőhöz, a nap erősen tűzött rám, akkor megfordultam. Megfordultam, és magam köré pillantottam, a földre, a falra, a szandálomra, a lábamra. Azt hittem, nem jól látok. Hogy pihentessem a szemem, az udvaron álló napsütötte hársfákra néztem, aztán újra magam köré pillantottam. Nem vetettem árnyékot. Nem volt árnyékom, és megértettem. Egy teherautó közeledett a tűző napon, s én a kerekek felé futottam. Nem ért hozzám. Hamar, nagyon hamar, csak egy alvadt vértócsa maradt belőlem az országúton. Fehér Katalin fordítása Fotó: archívum Veres János ÉLETÚT Buzgón okítottak szigorú tanárok, más iskolám is volt: cickafarkos árok, de a sátorvirág lekonyult vérezve, páncélos sárkányok törtek a rétekre, fegyverdurrogásban eszméltem eszemre, s bújtam volna közben vak pocoküregbe. Mint a bolyba rúgó cipőorr a hangyát, hontalanná hajszolt korbácsos bitangság. Tüdőbaj taglózott, levert kilenc évre, fehér köpenyekbe kapaszkodtam félve, életben marasztott a kegyelmes végzet, s rám borult múlt, jelen, mint dús ősnövényzet; asztalomra szálltak ösvénynyitó könyvek, legyen a választás és a csata könnyebb. S mint pályaudvari nyüzsgésben, zsivajban táskarádióból szálló Chopin-dallam, úgy csengett a lázban igaza a szónak, rejtsem ingem alá jó útravalónak. Kilépve a napra szertebarangoltam, parasztokhoz szóltam konyhában, akiokban; napestig kuksoltam dohos irodában, díszletet cipeltem, verset magyaráztam, sokszor csak vesződség s dohány volt az étkem, — kár, hogy búzám javát likas zsákba mértem. Évődtem szívesen szíves cimborákkal, madárijesztőkkel sohasem komáztam, csillagérzelmeket fontam karcsú nőkre, tenyeremre égett combjuk forró bőre, lehettek csalárdak, bomlottam utánuk, Tündér Ilonáé volt a hajuk, lábuk. Elvekből emeltem tartós víkendházat, fabögrék díszítik s emberszagé vágyak. Nem viseltek meg a csontfaló gyötrelmek, szerettem a szemre játékos győzelmet. Minden azért volt, hogy verőfény nyáríze szitáljon ránk, lombot s szívet részegítve. Káin torát balgán mólónak tartottam. Nem lakott láncvágó erő a kardomban! Rangot nem tiszteltem, csak a virágokban, vasfejüek előtt Švejket utánoztam; rossz rumot nyakaltam zubbonyos munkással, aztán parancs nélkül pergőtűzbe álltam, s mikor szurdokom lett a tág tér világa, új kór menekített négyfalnyi pusztába, ahol a kék égbolt ráfér a körmömre, s díszruha testemen fóbiáim gönce. Egy baj van: ha éjjel kihunynak a lámpák, s szép muzsikát hallok, fiam szuszogását — fekhelyünk pokolgép, s a Föld is alatta, a szerkezet hangja: karórám tik-takja. ím egy életpálya — elég furcsán ível. A többit mondja el a fű s kakascímer. 17
