A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-17 / 7. szám
FIGYELŐ HÉT Január végétöl Böröndi Lajos, a szakács is ismert ember Szencen és környékén. Január 25-ike jelentős eseményként vonult be a magyar—szlovák kapcsolatok történetébe. Szene és Mosonmagyaróvár történetébe is. Beleértve a két városkörnyéket is. Tréfásan azt is mondhatnánk, hogy egy delegáció kiment (Meőiar kormányfővel az élen), egy pedig érkezett (Mosonmagyaróvár új polgármesterének, Stipkovics Pálnak a vezetésével). Komoly dolgokban azonban nem illik viccelődni. A magyar —szlovák kapcsolat nagyon fontos. És ugyan a két város kapcsolata régebbi keletű, mint a két ország kapcsolata, most az országok kapcsolata jelentősen befolyásolhatja a városok sorsát is. Mint említettem Szencnek és Óvárnak régi jó kapcsolata van. Erre alapozta a budapesti Rákóczi Szövetség által kezdeményezett és Magyarországon valamint Szlovákiában is bejegyzett Szene és Vidéke Alapítvány a két városkörnyéken elhelyezkedő települések közti további kapcsolatok létrehozását, a már meglévők (pl. Éberhard;Hédervár) bővítését. Szene, Fél, Eberhard, Gútor és Zonctorony polgármesterei tehát ezen a napon mosonmagyaróvári, hédervári, dunakiliti, bezenyei és rajkai kollégáikkal találkoztak a Csemadok szenei üdülőjében. A polgármesterek tárgyaltak, ismerkedtek, Böröndi Lajos pedig — barátaival — Balassa Tamással és Horváth Henrikkel "vendégszerepeit" a Nosztalgia konyháján. S ha a költő főz, vers is kell. Volt is, Bárdos Ágnes tolmácsolásában. Böröndi Lajos közelmúltban megjelent harmadik kötetének (A hallgatás színe) ez volt a szlovákiai bemutatója. Az est befejeztével a résztvevők és a szervezők elégedetten nyugtázták, hogy e napon ismét gyarapodtunk. Lelkiekben és testiekben egyaránt. S hogy mi köze a polgármestereknek a főzőcskéhez? Annyi, hogy a polgármesterek is megkóstolták a vacsorát, és nekik is ízlett.-görföl-A tehén után jön a teve Kígyóbűvölő valahol Indiában (Fülöp Árpád felvétele) Tavaly nyáron közöltünk egy interjút Fülöp Árpáddal, a szenei "Szomjas tevéhez” elnevezésű vendéglő tulajdonosával, aki éppen akkor három hónapos ázsiai körútra készült. Az írás végén megígértük olvasóinknak: ha visszajön, beszámolunk az utazásról. — Kezdjük a legelején: milyen volt az utazás? — Hát az utazás meglehetősen fárasztó volt, de feledteti az a sok élmény, újdonság, amelyet módomban állt átélni és megismerni. — Az utazás előtt említetted, hogy főleg Indiát szeretnéd megismerni. Milyen volt az első benyomásod erről az országról? — Tíznapos eléggé kimerítő utazás után érkeztem Indiába. Ezt az utat szárazföldön tettem meg Törökországon, Iránon és Pakisztánon keresztül. Pakisztán után meglehetősen kellemes, sőt barátságos országnak találtam Indiát. Állítom ezt a trópusi hőség, a szemét, a koldusok és leprások látványának ellenére. — Akkor jártál Indiában, amikor ott a félelmetes pestisjárvány tombolt. Ezt hogyan élted meg? — Őszintén szólva a pestisjárványról én is csak hallottam. Éppen Nepálban voltam akkor, és egy amerikai pártól hallottam arról, hogy Indiában ez a szörnyű betegség szedi az áldozatait. Mire visszatértem Indiába, ott már elült a veszély. Egyébként hivatalos indiai adatok szerint a betegség mindössze néhány áldozatot követelt, úgyhogy ez inkább tömeghisztéria volt, mintsem komoly vész. — Az utazás során mi volt a legmeghatározóbb élményed? — Most biztosan egy velőtrázó sztorit kellene elmesélnem, de én nem tudom az egyik élményemet a másik elé helyezni. Említhetném azt, amikor először láttam hindu temetkezést, ami tulajdonképpen nyilvános hamvasztásból áll. Ez az európai ember számára először szokatlannak tűnik, de idővel megszokja. Megemlíthetném azt a pillanatot, amikor tizenkét napos gyaloglás és hegymászás után felértem életem legmagasabb hegycsúcsára, az 5545 méter magas Kala Patazonra, ahonnan pazar kilátás nyílik a Mount Everestre. — Röviden hogyan tudnád összegezni, szavakba foglalni a keleti ember mentalitását? — A keleti ember romlatlan. Az ottlétem alatt egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy amikor segítségre szorultam, visszautasítottak volna. Ebben a hindu világban a kereszténység egyik alaptézisével találkoztam a gyakorlatban: szeresd felebarátodat. A segítség itt magától értetődő, természetes dolog. Többször megesett, hogy maguk az indiaik ajánlották fel a segítségüket. Az emberek soha sehová nem sietnek, senki sem mérges a másikra, nyugodtan élnek. Elmaradhatatlan náluk a délutáni szieszta, és még azt sem tapasztaltam, ha a vonat vagy az autóbusz késett, hogy valaki türelmetlenül figyelte volna az óráját. — Véleményed szerint melyek azok a tulajdonságok, amelyek a magunkfajta ember számára is hasznossá válnának? — Szerintem az egész életvitelük követendő példa lehetne számunkra. Az emberek ott nagyon kevéssel beérik, tudnak önfeledten örülni, és úgy vettem észre, hogy boldogok. Ott mindenki mosolyog. Közvetlenek, segítőkészek, ápolják az emberek közötti kapcsolatokat. Úgy gondolom, hogy az európai ember bizony sokat tanulhatna a keleti emberek mentalitásából. — Bajártad Ázsia nagy részét, a jövőben tervezel-e hasonló nagyobb lélegzetvételű utazást? — Ez egyelőre nyitott kérdés. Ha módomban áll majd, biztosan visszamegyek. Egyébként nem sikerült Ázsia nagy részét bejárnom, sőt még Indiában is van elég látnivaló, amelyet a mostani utam során nem sikerült megtekintenem. Tehát még bőven van miért visszamennem... KAMONCZA MÁRTA 7
