A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-10 / 6. szám
HÉTLÁTOGATÓBAN Rákos Péter A főszerkesztő telefonált A Hétből: — írjatok egy szép méltatást Rákos Péter hetvenedik születésnapjára, de idejében!... Azt hittem, nem lesz gond, megkérem Gál Jenőt, aki mint az ünnepelendő utóda a tanszéken, a legilletékesebb. A dolog mégsem olyan egyszerű, két munkatársával — Simona Kolomanovával és Berkes Tamással — nagy gondot igénylő publikáción dolgozik, amely az Acta Slavica Pragensia sorozatban jelenik meg. A kézirat terjedelme 420 oldal, tartalmazza mindazt, amit Rákosról és életművéről tudni kell. Mások sem vállalták. Mit tegyek? Hiszen épp e lapban közölték kerek 10 évvel ezelőtt A közös ügy szolgálatában című írásomat, amelyhez azóta elhunyt öreg barátom, Pavel Lisý rajzolta meg Péter portréját... Sok más rajongóval együtt tisztelem, sőt, szeretem, pedig nem vagyok volt diákja, hallgatója, csak néha beszélgetőpartnere, írásainak olvasója, tanulmányozója, élvezője. Gyakran látjuk egymást itt Prágában kulturális összejövetelek vagy ünnepségek alkalmával, tehát jól ismerem. Ennek ellenére most tudatosítom, mily keveset tudok róla, előre örülök annak az életművet értékelő kötetnek, amelyet valóban illendő kiadni. Ámde kíváncsi vagyok, mi lesz további 10 év múlva. Rákos Péter ugyanis hiába lett "nyugalmazott" egyetemi tanár; a filológus, az irodalomtörténész, a kritikus, a műfordító — utódja szavai szerint — tanszékének továbbra is szellemi vezetője maradt, és tevékeny részt vállal mindabból, ami éltető eleme. Ma is a Károly Egyetemen működő hungarológiai központ irányítója, elnöke a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, lelke a Prágai Tükör című folyóiratnak, és így folytathatnám. A Rákos Péter (középen), jobbja felől Václav Holzknecht zeneművész, Václav Vydra színművész, balján Vilém Závada költő és műfordító — sok évvel ezelőtt egy Anton Straka emlékesten hetven éve kötethez, amely most jelenik meg, majd egyszer még vastag függeléket kell kiadni. Mióta is ismerem?... Tényszerűen amióta Prágában élek, több mint húsz éve, de nem egészen így van. Már az ötvenes évek elején figyelmeztetett rá Tolvaj Bertalan, akinek a későbbiek során mindig meg kellett szereznem a magyar írók műveinek cseh fordításait, amelyekhez Rákos tanár úr írt elő- vagy utószót. Az általa írt bemutatások — számuk megközelíti a negyvenet — mindegyike lelkiismeretes, alapos munka, amely számol a cseh olvasó tájékozatlanságával. Anna Rossová mondta, hogy ha egy magyar író cseh tolmácsolását az ő ismertetése kíséri, kétszeresen emelkedik a lefordított könyv értéke. Ő maga is több magyar szerző cseh tolmácsolója: fordította Karinthy Frigyes, Karinthy Ferenc és Bóka László írásait, Szabó Magda egyik regényét, s nem egy kollégáját vagy tanítványát avatta egyenrangú fordítótársává, pl. Déry Tibor, Füst Milán és Ottlik Géza regényeinek esetében. Alkotótársa lett Kamii Bednár cseh költő, aki elsősorban Ladislav Hradský révén ismerte meg és segítségével ültette át anyanyelvére magyar költők műveit. Műfordítói tapasztalatával működött közre Rákos Péter cseh Nyugat-antológiájának megteremtésében. Most, midőn betekintést nyertem munkásságának nagy gonddal feldolgozott bibliográfiájába, eszméltem rá, mi mindent nem olvastam tőle irodalomelméleti, filológiai és egyéb szakmájába vágó hazai és külföldi publikációiból. Amire felfigyeltem, a folyóiratok felsorolásában, ellentétben más tekintélyesebb lapokkal, nem szerepel a cseh Literárni mésíčník. Visszaemlékezem: Épp engem, aki fogorvos voltam, nem hungarológus, kértek fel, az említett szerkesztőségben, hogy írjak számukra magyar írókról, alkotásaikról, a magyarországi irodalmi életről. Kötélnek álltam, s nem sejtettem, hogy a "vonalas" főszerkesztő inkább dilettáns munkatársat választ, mint szakembert, akinek írásai az írószövetség lapjában veszélyt jelentettek volna számára. Fonák helyzet volt. Rákos Pétert Husákék nem függesztették fel egyetemi állásából, de működésének határokat szabtak. Feszélyezettséget éreztem vele szemben, s egyszer az újságíróklubban ebédelve szóltam erről. "Csak írj, ha módod van rá, hasznos munkát végzel", válaszolt, s arról beszélt, hogy más orvosok is hajlamuk, érdeklődésük alapján lettek írókká, irodalmárokká. Később tapasztaltam, hogy rám valóban nem neheztel, elküldte hozzám hallgatóját, Boros Renátát, hogy diplomamunkája egy-két pontját velem is megbeszélje. Jó vele beszélgetni, pedig oly kevés rá az alkalom. S mindig irigylem azokat, akik egyetemi előadásokon, tudományos üléseken, nemzetközi értekezleteken hallgathatják megfontolt szavait. Engedje meg az olvasó, különösen, aki nem ismeri személyesen, hogy Rákos Péter jellemzésére Görömbei Andrástó\ idézzek néhány róla szóló mondatot: "... nem vitatkozó természetű ember, ellenvéleményét, fenntartásait, szerényen fogalmazott kérdésekben jelenti be. Ezekre ismereteinek rendkívüli gazdagsága ösztönzi. Legtöbbször nem is cáfolatát adja az adott elméletnek, hanem ismereteinek bőségével jelentősen gazdagítja, kiegészíti azt. Általában részletesen és árnyaltan leírja egy-egy mű vagy elmélet lényegét, s a leírás folyamán kérdések, kiegészítések, ellenvélemények sokaságával gazdagítja. Szemléletét kiegyensúlyozottság és szigorú mértéktartás jellemzi." Ezért becsülik nagyra nemcsak közép-európai, hanem más tájakon, pl. Londonban tanító kollégái is, akiknek alkalmuk volt előadásai vagy legalább közleményei révén megismerni. S ezek azért oly közérthetőek, mert általuk azt fejezi ki, amit küldetésének érez és a gyakorlatban alkalmaz. A Jelenkorban közzétett előadásból emelem ki, amit a hungarológia felsőfokú oktatásáról mond: "... utánpótlását, önmaga folytonosságát és regenerálódását a helyi körülmények figyelembevételével, a Magyarországgal fennálló egyezményes kapcsolatok nagymérvű hasznosításával mégiscsak saját magának kell biztosítania, s ehhez hozzátartozik a hallgatók legjobbjainak tudományos munkára való serkentése és felkészítése." Ezt a törekvést tükrözik olyan időtálló irodalomtörténeti művei, mint az akadémiai szinten, Budapesten és Prágában a megjelenés közegének nyelvén 1965-ben kiadott tanulmánykötet (Döjiny a národy — Lheráméhistorické štúdie o československo-maďarských vztazkh) vagy a prágai Odeon Kiadó irodalmi lexikon sorozatának 1971-ben megjelent magyar kötete (Slovník spisovatelú — Maďarsko), amely szlovákiai magyar írókat is felölel, sőt Anton Straka is szerepel benne. Mindkét könyv javarészt legközelebbi munkatársaival és tanítványaival közös műve. Gyakran gondolok arra, hogy Rákos Péter, aki megjárta Auschwitzot, s akit élete során többször is szíven ütött a sors, igazán megérdemli a társadalom tiszteletét, a magyar nyelvvel és irodalommal foglalkozó szakemberek, írók és olvasók szeretetét. Tudom, hogy munkásságáért sok elismerést és állami kitüntetéseket is kapott. Ilyen a Nemzetközi Filológia Társaság Lotz-érme, Magyarországon a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta meg, a múlt év szeptemberében pedig a Prágai Magyar Kulturális Intézetben vette át Kovács László külügyminisztertől a Magyar Köztársaság Érdemrendje Középkeresztjét. Szlovákiában és Kassán, ahonnan elindult, Csehországban és Prágában, ahol küldetését teljesíti, szerintem még nem ismertük fel kellő mértékben, mit adott népeink kultúrájának. Pedig érzem, sőt tudom, hogy nem vagyok magam, akinek ez a tisztalelkű, önzetlen ember életreszóló élménye. SZÁNTÓ GYÖRGY (A szerző felvétele) 6
