A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-03 / 5. szám
Múltidéző Az István kori magyar társadalom Ha az István kori magyar társadalom képét akarnánk akár csak vázlatosan is megrajzolni, akkor tulajdonképpen egy folyamatot kellene figyelemmel követni. A magyar társadalom átalakulása ebben a korban ugyanis a 900-as évek közepétől elkezdődött változások felgyorsulását mutatja. Ez a folyamat pedig egyértelműen a feudális, más szóval hűbéri viszonyok kialakulását eredményezte. Na de milyen is volt az István kori magyar társadalom? A társadalmi hierarchia élén a király áll. A magyar királyság patrimoniális jellegű, tulajdonképpen az ország a király tulajdona. A király az ország leghatalmasabb földesura, saját várrendszeren alapuló birtokrendszere van, a vármegyék élén álló ispánok az ő személyét és akaratát képviselik. A király egyúttal „Isten szolgája“, „Krisztus helytartója“, aki a királlyá kenéskor mintegy egyházi személlyé válva jogosult püspökségeket, monostorokat alapítani. A király személye szent és sérthetetlen. Ezt Szent István II. törvénykönyve így fogalmazza meg: „...ha valaki a király élete vagy méltósága ellen... öszszeesküvést szőni megkísérel..., ki kell átkozni és az összes hívek közösségéből kirekeszteni.“ A király valóban a legfőbb hatalom képviselője, uralma azonban mégsem korlátlan. Erre István királynak Imre fiához intézett Intelmeiből is kövekeztethetünk. A bölcs és kegyes tanácsokból egyértelműen kitűnik, hogy a királyi hatalom a főemberek támasza nélkül nem létezhet. „A királyi trón ékessége a főpapoknak rendje... Ha jóindulatúak véled, ellenségtől nem kell félned... nélkülök királyok nem is állíttatnak és nem is országolnak.“ De nyomban utánuk a „főemberek, ispánok és vitézek“ következnek, akiknek az ereje „homályba boríthatja a királyi méltóságot, és másokra száll a királyság“. A király mellett működik a tanács; a „tanács állít királyokat, dönti el az ország sorsát, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behíja a barátokat, városokat ő rakat és ő ront le ellenséges várakat“. Az ország előkelői, uralkodó osztálya tehát lényegében három rétegből tevődött össze: az egyháznagyok (püspökök, apátok), az ispánok, végül a vitézek. De kikből lettek ezek az előkelők, ekkor már nemcsak a hatalom, hanem éppen István idejétől A Képes Krónika iniciáléjában ábrázolt jelenet: István menekülésre ösztönzi Andrást, Bélát és Leventét Olhjfft atom amin tmitíU am «fl bö ngcftrpiumo uram® tttff.unpmiinfiiflnm .1 farrrfliaüumisrcíomt mócuiiptmnpam* anp)» triton» flilnurn® omnium crrmmnn luriiuumamim 7 /SV.' István győzelme Keán fölött 7P4& m o96-a föld birtokosai is? Hát elsősorban a főemberek az Istvánnak meghódolt volt nemzetségfők, törzsfők, volt „ur“ak és „bő“-k. Ispánokként azonban már mindannyian kinevezett vezetők. Akadtak azonban köztük idegen eredetűek is, elsősorban az országba bejött német lovagok. Az egyháznagyok nagy része István idején idegen eredetű, de ez természetes is. Adalbert német, Radla cseh, Gellért olasz, egyedül Mór pécsi püspök magyar származású. A vitézek, várjobbágyok, várkatonák pedig a volt törzs-, ill. nemzetségfők katonai kísérétéből kerülnek ki, illetve a katonai kíséretbe jelentkező közrendű szabadokból. Belőlük alakul ki később az egységes feudális nemesség. Az alávetettek, valamilyen szolgálatra kötelezettek népes rétege alapvetően két csoportra osztható. Az első csoportba a volt „ín“-ek tartoztak, akik személyükben szabadok voltak, de már Géza idejétől kezdődően folyamatosan valamilyen szolgálatra kötelezettek. Ebből a rétegből, mely egyébként a korabeli társadalom legnépesebb rétege volt, történhetett felemelkedés is a harcos rétegbe (akikből később nemesek lettek), de süllyedés is az alávetett közrendűek másik rétegébe, a szolgák, ill. rab-szolgák csoportjába. Ám maga a közrendű szabadok csoportja is differenciálódott (ezt István törvényeiből tudjuk): voltak a saját munkaeszközeikkel saját földjükön dolgozó, csupán bizonyos szolgáltatásokra kötelezett népek, vagy százas szervezetekbe sorolt saját földtulajdonnal, néha még saját munkaeszközzel sem rendelkező közrendűek. Mind az előkelők, mind az alávetett közrendű szabadok csoportjaitól különbözött azonban a rab-szolgák csoportja. Ők általában királyi szolgálófalvakban, vagy földesurak, illetve az egyház tulajdonában voltak. A felszabadításukra mód volt, egyébként ez volt az amúgy nem túl népes társadalmi csoport egyetlen felemelkedési módja. Meg kell még jegyezni, hogy az alávetett közrendűek népiségére jellemző, hogy majdcsaknem teljes egészében magyarok voltak, erre a korabeli birtokösszeírások személynévanyaga utal. A magyar társadalom tehát István idejében a feudális, hűbéri függés legjellemzőbb jegyeit már magán hordja. S ez a társadalmi átalakulás a korabeli európai fejdőqléssel nagyjából szinkronban volt. Arfj ^OVÁCS LÁSZLÓ KÉRDÉS: Kinek szánta István király az „Intelmek“-et? jj A
