A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-03 / 5. szám
HÉTEGTAJAK lain Bamforth SZÖVEG A pulzusom emlékeztet rá, hogy még élek. Hallom, érzem; nem lehet nem észrevenni. Nem kényelmes az ágya? Egy ápolónő — úgy hajol fölém, hogy a melle szinte hozzáér az államhoz. Nem, nem kényelmes. Nyál- és vizeletszaga van; halálszaga van. Az ápolónő megigazítja a párnát, és fütyül rám. Maga nem beszól sokat, de ha mond valamit, az mindig jópofa. Megmárt valami ruhadarabot egy tálban, és végigtörli az arcom. Magam is meg tudnám tenni, de így elnézhetem az arcát. Később majd megfürdet. Kezem a péniszemen nyugszik. Két ágy van az ágyammal szemben, de mindegyiknek csak egy részét látom. Az az ember a jobb oldali ágyban több napja meghalt. Néztem a hullaszállítókat, ahogy kivitték a testet egy targoncán, a két vége le volt ragasztva. Nem, ez tegnap történt. Vagy talán ma. Egyik nap olyan, mint a másik. Lehet, hogy a tumor megtámadta az emlékezetemet. Az én tumorom. Az én koponyámban. Letörlöm a nyálat az államról, ahová az ajkamról csörgött le. Gondolataim hidegen hagynak. Milyen fájdalmas lenne a tumorom, ha az agyamban volnának idegek. Micsoda badarság; tele van velük; ezer ideg, millió ideg. Mégsem érzek semmit. Legalább egy tucatszor átgondoltam már ezt. Ami a leginkább bosszant ebben a pillanatban, az az, hogy képtelen vagyok olyasmire gondolni, amire még soha nem gondoltam. Nincs semmi új. Nem ebben az adott pillanatban, amely egyáltalán nem is adott, hanem egyetlen pillanatban sem. Csak arra tudok gondolni, amire gondolok. A világom a koponyám. Érzem a pulzusomat. Arra emlékeztet, hogy még működöm. Rövidesen meghalok. Hamarabb, mint számítottam. Többé nem fúródik kés a hasamba, nem hatol golyó a mellkasomba. És itt fekszem, koponyámat nemsokára feltörik, mint egy diót, agyamba nemsokára beletúrnak, fölszeletelik. Micsoda élet: csak úgy lehet élnem, hogy a halálra gondolok. Keveset látni egy kórházi ágyról! Ha elmozdítom a fejem, ami — mondták — tilos, emberszerű alakokat látok, tesznek-vesznek. Ha, ahelyett, hogy kinéznék az ablakon, belenézek, a saját arcomat látom. A tükörképét. A részleteket nem. Azelőtt gyakran néztem meg az arcomat a tükörben. Ha bizonyos szögben fény vetődik rá, gyér, színtelen hajat látok, apró ragyákat és itt-ott egy pattanást. Tükörképem az ablakban nélkülözi a részleteket. Mégis az enyém. Mindenben kételkedem, hiszen amíg magammal vitázom, csak-csak eljutok a következő étkezésig. Elfelejtem, melyik étkezésig. Fölkészültem az elkerülhetetlenre. Nem a halálra, hanem a következő étkezésre. Összecsináltam magam. Semmi egyébre nem tudok gondolni, ami meleg és nedves lehetne a fenekem alatt. Értek hozzá, akár egy gyerek. Szagolhatom magam, haldokolva a saját ürülékemben. Gyerek vagyok. A Gyermek és a Szűz. Nem emlékszem az anyámra. Adott nekem egy nevet, azt hiszem, bár hogy mi is az, abban sohasem vagyok egészen biztos. Tegnap halt meg az apám. Lehetetlen. A tetem a koporsóban, békésre festett arc. Egy darab papír, rajta az írás: Bal szívkamra-elégtelenség. Az ágyon, az ágyban, a széttúrt ágynemű közt. Egy nyögés, egy hörgés, minden bevégeztetett. Túl sokat beszélek. Túl sokat gondolkodom. Életem függ, mint egy csontváz; kitöltendő zsírral és hússal. Ez a rengeteg szó. Túl sok a kötőszövet. Kezem a péniszemen nyugszik, a csontok között, amiket lábnak hívok. Csend. Mint mindig. Amióta az eszemet tudom. Nem tudok semmiről, csak erről a pillanatról. A fény dagályáról és apályáról. Nappal? Éjszaka. Tépjék ki a nyelvem. Hiába, nem nyughatom. Akkor a torkom. Az agyam. De úgy nem lesz mire gondolni, nem lesz mit mondani. Kör. Gondolataim hatalmasak és semmik. Csontvázamat lerágtam. Arra a szóra gondolok, ami félelmet kelt bennem. Örökkévalóság? Egy őrült szava. Túl gyakori dolgok. Túl sokáig tartó dolgok. Minden jön és megy. Vagy inkább megy. De nincs kezdet, nincs vég, nincs új kezdet. Tovább, semmi, csak ez a pillanat, semmi, amit várni lehet, vagy felidézni. Az ugyanazság. Milyen bolond vagyok. Időm tekervényes, nem végtelen. Miközben a szót kimondom, emberek szeretkeznek, öldökölnek, esznek, sikkasztanak, alszanak, élnek, meghalnak. Ideje van mindennek. Átlagosan ugyanannyi ember csinálja ugyanazt, amíg csak lesznek emberek. És megy tovább, minden pillanatban, ha gondolkodom, ha nem. A világ egy emberöltőt öregszik egy pillanatban. Amikor én meghalok, a világ is meghal; egy pillanatban. Minden másodpercben gondolok valamire, és ha nem valamire, hát valaminek a hiányára. Nincs nem-gondolkodás. Az alvás és az álom nem folytonos. Mindig beszélek, bár néha elfelejtek odafigyelni. Beszélni olyan, mint szarni. Nem tehetek róla: valahányszor fölpuffadok belül, elengedem magam. Pulzusom emlékeztet rá, hogy működöm. Semmit se látok. Nyálam sűrű, nyelvem forró és ragadós. Egyszer egy nővel voltam, vagy talán több nővel, és nem csak egyszer. Volt alattam valaki: izzadó, nyöszörgő, magányos. A cérna útja a párnán, sárga utcai fény egy arcon. Most már vége. Vége. Érzem őket, két láb, két kar, egy torzó, egy arc. Egy pénisz. A szokásos fölszerelés. Egy agy. Egy test, mely hébe-hóba elváltoztatja önmagát. Tumorom kilöki az agyamat. Mindent, ami bennem van, magamból, belőlem. Teljesen. Az se sok. A színekkel nem tudtam mit kezdeni. Fehérben-feketében láttam. Tükörkép, avagy a hiánya. Most semmit se látok. Név nélkül. Név nélkül el vagyok veszve. El vagyok veszve. Föl fognak törni, mint egy diót. Az érverés, a homlokerek, a hab az ajkamon. Egy élet összetörve a herékben. Spermák milliói, haldokolnak. Az a sok ember, tesznekvesznek. Ágyba vizeléssel és rákkal teli kis doboz: ez az élet? Nincs emlékezet. A műfogsor kicsúszik. Nem fontos. Minden vagyok. A vég. Ez, most. Egy tű siklik bele a kézbe. A körkörös gondolkodás, valahol ezen a körön, megszakad. Próbálom megmozdítani a lábaimat. A fény. A lábaim próbálnak megmozdulni. A fény. A lábaimat megmozdítják. Körülöttem emberek. A fény. Ver a szív. Száraz torok. Fehér falak. Ablakok. A fény. A testem az ágyban. A fejem. A koponya ismét a helyén. Nem halt meg. Nem halt meg. Ott vagyok, ahol kezdtem. Nem egészen. A hőség. A fény. A csend. Aztán egy hang. Mellkasom összehúzódik, torkom meggörbül, nyelvem kicsavarodik. Számból szavak: nem beszéltem félre nem régóta a gondolt dolog amiről fogni szólok arról hogy a fejem szólni fog arról a fejem szólni fog arról, hogy mind amit mondhatok az arról az azelőtt a fej mindig az volt az idő volt mikor előkészítettek azaz leborotválták a hajam és semmit nem beszéltem félre de egy fej mindig az volt az időjés hol van én? itt nem amit ahol én hittem itt jaz amivel próbálom mondani bárcsak ne történtem volna soha. / Ifj. Schütz István fordítása 16
