A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-02-03 / 5. szám
VÁNDORLÁSOK HÉJ Két ÚTIJEGYZETEK V. A Beverly Hills... ... és a híres-nevezetes Beverly Hills-i szálloda San Franciscóból egy bő órányi repülés Los Angelesbe. Tiszta, ragyogó időben visz a gép dél felé; alatta kopár dombságok és ritkás erdők úsznak, az életnek semmi jele. Igaz, ilyen magasságból alig is volna látható az, ami él. Mindegy, gondoltam magamban, ez itt a nyugati part, s az a leglényegesebb, hogy Los Angelesben T. J. vár, ami a San Franciscó-i megérkezés után megnyugtató érzés. így hát nyugodtan kértem az egydolláros sörből, ami Budwaiser névre hallgat, de az igazihoz szinte semmi köze. A színe világos, kesernyés is egy kicsikét, de az alkoholt kispórolták belőle... Aztán nemsokára a szürkésbarnára égett hegyvonulatok mögül előbukkan a világ egyik legnagyobb városának házrengetege... Los Angelesben ugyanis állítólag 12 millió ember él. Az biztos, hogy sokáig, nagyon sokáig repültünk felette, míg a sevége, sehossza város egyik repülőterén földet értünk. S a bejáratnál itteni vendéglátóm kezében azonnal észreveszem a Hitel egyik utolsó számát. (Ezt nem reklámnak szántam — így volt.) Ahogy "hazafelé" autózunk, J. a legutóbbi földrengés látható maradványaira hívja fel a figyelmemet. Valóban, a domboldalban lévő házak előtt törmelékhalmok, amelyeket most takarítanak el. Később aztán láttam többemeletes épületeket, áruházakat, amelyeket bezártak, mert a földrengés után életveszélyesekké váltak. A falakon végigfutó repedések rá a bizonyíték, hogy bármikor leomolhatnak. Egyébként T. J.-ék is megsínylették ezt a rengést, hiszen ami üveg s egyéb törhető a polcokon, szekrényekben volt, a rengés nyomán darabokra törött. De mostanra belülről ez a kár már nem látható. Este aztán először járkáltam —- amúgy teljesen céltalanul — Amerikában. Láttam néhány csillagot, s azt is, hogy idelent mindent kivilágítanak. A házak előtti bokrokat, egy-egy virágágyást, szép fát vagy akár egy húsz centi magas húsos cserjét. Egyébként nekem ez a világítási mánia igen tetszett, csak úgy találtam, hogy rengeteg pénzbe kerülhet. Ám ez itt "természetesnek” mondható, hiszen a domboldalakon álló házak tulajdonosai, ha nem is milliomosak, de bizonyára jómódú emberek. Csak úgy mellékesen: benéztünk egy áruházba is séta közben — a bőség megborzongatott. Ahogy így bámultam a pultokon felhalmozott ezerféle gyümölcsöt, arra gondoltam, hogy odahaza a nyár utolsó napja múlik, s jön szeptember a maga nyugalmával, színeivel, derűjével. Itt viszont a nyár valamikor november utolsó harmadában ér véget. Azt mondják, akkor esni kezd az eső és a tél abból áll, hogy minden, amit a nyár kiégetett, újrazöldül. Az éjszaka aludtam valamicskét, de nyugtalan, kusza álmaim voltak, ami azért különös, mert odahaza igen ritkán álmodom. Szeptember első napja városnézéssel telt el, de előbb T.-ék nyomdáját néztem meg. A nyomdában talán tizenöten dolgoznak, leginkább öntapadó matricákat készítenek, s úgy tűnik, egy ilyen nyomdából meg lehet élni, s nem is rosszul. Szóval csavargás és nézelődés a belvárosban, ahol csakúgy, mint a többi amerikai nagyvárosban egymás hegyén-hátán állnak a felhőkarcolók. Itt van a nagy koncertterem — a Music Hall —, amelyben a világhírt osztogatják Oscárok képében. Az út túloldalán egy égbe nyúló üzletkötő épület tetejéről kilátás a városra. Az ötven-valahányadik emelet bárjában mexikói sört ittam — citrommal. Egy háromdecis üveg ára kereken hat dollár; ennek ellenére jó a citromízű sör. Még habja is támadt, nem úgy, mint a kesernyés humorú angol sörnek, bármelyik londoni pub-ban. Az összehasonlítás elemi szintjén is látható már, hogy igazi világutazó lettem, mert aligha van búcsi ember rajtam kívül, aki mexikói sört ivott citrommal az elmúlt ezer évben. S jött a híres-nevezetes Beverly Hills, ami minden valószínűség szerint a világ leggazdagabb négyzetkilométerének egyike. Itt az ember mértéket vehet magának arról, hogy mi a pazarság, a jómód s miegyéb. Filmezést is láttam; éppen egy csinos szőkeség gyarapította dollárjait utcai csókolódzással. Ám a Beverly Hills-i híres szálloda előtt álló pálmafák és egyéb díszek teljes közönnyel viseltettek a jelenet iránt. Nem úgy az érdeklődő kíváncsiak tömege — ők sűrűn kattingatták mindig kéznél lévő fotómasináikat. Jártam egy magyar műkereskedő üzletében is. Még csak azt sem kérdezte meg, hogy honnan jöttem. Ez is magyar — amerikai; sőt: Beverly Hills-i. Azt biztosra vettem — s igazam volt —, hogy vele az előadásomon nem találkozom. S hány ilyen magyar van! (Csak zárójelben: Los Angelesben kb. 25 000 magyar él.) Ez is Kalifornia. Az ám! (Hazám?) Amikor pedig mindezt a pirosfedelű útinaplómba körmölöm, egy kényelmes kerti ágyon fekszem, s hallgatom, ahogy — nem is olyan távol — egy koyott nyivákol. Alig pár lépésre a heverőmtől az úszómedencébe csobog a víz, sört iszom, amolyen itteni alkoholmentes "üdítőt", alig kőhajításnyira a fenséges Pacifictől, amiről Márai ezt írta: "... A part fekete sziklákra épült, a mélyben marják a hullámok a kövezetét. Los Angeles a magasból: középen a Music Hall Sehol sem észleltem a magánynak ezt a végzetes értelmét, mint itt. Az energia, ami a Pacificból sugárzik, áthatja a tudatot, mint a röntgensugárzás a szöveteket. Ez egyszerre a semmi és a minden." így van. Az előbb láttam egy madarat, itt repült át a domb felett, olyan volt, mintha a mi szőriszarkánk és a szajkó keveréke lenne; igen kellemetlen hangon feleselt valakivel. Szajkózott — mondhatnám —, de pfncs kinek. GÁL SÁNDOR óceán között 5
