A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-27 / 4. szám
EGTAJAK HÉT fű közül, éppen úgy piroslott messziről valami. Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt... Az atya megdöbbenve kérdé: — Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította vagy talán... A vén Koppantyú Demeter kiegészítette a sötét gondolatot: — Vagy talán nem akarta magával vinni oda... oda, ahová ment... A Fekete major juhásza lehajtotta fejét, és nem merte megkérdezni, hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább... de nem fecsegett ki semmit. Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak odafönn... Lábujjhegyen járnak a Veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a szobában fekszik s figyel, hallgatózik: "Jaj, a juhok jönnek!" Hiába magyarázzák neki az öregasszonyok, hogy még nincsen este, minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel szórja a nap a fényét. De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, érkezik-e a nyáj? De hisz még dél sincsen. Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja: — Hallom a csengőket... — suttogja — hallom, hallom... Édes mosoly pirosítja meg arcát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja föl. ...A csengettyűk mind közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák robaját is hallja. A négy selyemürü vígan ugrándozik a nyáj előtt... Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés. Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy vezérürü nyakán nincs semmi. — Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyú! — Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam meggyógyuljon. — Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben, s meg is gyógyult tőle! FOTÓ: ARCHÍVUM *A (csehszlovákiai magyar költő január 27-én lenne nyolcvanéves GYURCSÓ ISTVÁN* Ha beszélne a kő A kövek nem beszélnek. A kő csak akkor beszél, ha egy másikhoz koccan: hangosan sikolt, szikrázik a kő, ha kővel verjük. Ártatlan napokon a kövek szótlanul ülnek a porban, a patakokban. A hegyek sziklái némák; csak földrengések idején és kődobáló indulatok óráiban hallani újra meg újra a kövek különös hangját. De ki érti beszédüket? A halottakat már nem érdekli a beszéd. Az élőknek pedig csak a kő súlya fontos. Boldog törvények Szél fúj: vihar lesz talán. A szélnek ki parancsol? Csend van, csend lesz: talán! A csendnek ki parancsol? A nap csak lángol, lángol: a fénynek ki parancsol? Fölsírsz a félhomályból: a könnynek ki parancsol? Szél, vihar, csend, fény — egy boldog törvény csodája, csak a könny forrását indítja ismeretlen indulat. Forgunk a szív tengelyén, idején döccenve olykor, s irigyelve széltől a szelet, vihartól a vihart, csendtől a csendet, fénytől a fényt... Erős a szív tengelye, gyakran mégis elgörbül, s olyankor sírásra áll a szánk. Szédült félelemben forgunk, s nem tündökliink egynuís örömére boldog törvények csodája szerint. Mondják: a könny, ha ólomból van, nem tündökölhet. Pascal / A Gondolatokból A szellemeskedés gyenge jellemre vall. * Istenhez két ember jut közel: az alázatos, aki bármilyen értelmi fokon álljon is, szívesen hajt fejet, vagy pedig az, akiben elég képesség van arra, hogy meglássa az igazságot még akkor is, ha az ellenére van. * Az ember nagysága látszik meg abból, hogy szánalomra méltó voltát felismeri. Egyetlen fa sem érzi magát boldogtalannak. * Boldogtalannak lenni annyit jelent, mint magát boldogtalannak érezni; de nagynak lenni annyi, mint megismerni, hogy az ember boldogtalan. 17
