A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-27 / 4. szám
ÉVFORDULÓ NE FÁRASSZ Nem tudom, akad-e még szlovákiai magyar költő, akinek emlékére halála után szobrot emelnek? Gyurcsó István Garamkövesden emlékművet kapott hálás szülőfalujától. Megdicsöült a költő a szeretet és az emlékezés ölelésében. Nem felejtették el, mint ahogyan ő sem felejtette el faluját életében, bárhová vetette sorsa: "Hívj vissza, küszködő falum,/ s várj, ha belépek a kapun./ Visz a vonat, csak integess:/ hű leszek, te is emlegess./ Emlegessen a szél, a kő,/ s néha-néha majd az idő" — írta a Búcsúzkodásban. Gyurcsó István halott porában hazaköltözött tíz évvel ezelőtt, s most már a szobra is ott ékeskedik a kis falu közepén, ott virrasztja az idők fordulását, beteljesedését. Hogyan is mondotta Duba Gyula a szobor felavatásának ünnepélyén? "A jelen felavatott emlékmű már a halhatatlanságot készíti elő számára, ha van egyáltalán emberi halhatatlanság! Az emlékművek élnek, néznek és látnak, s bár némák maradnak, de a szeretet és megbecsülés élteti őket..." Most már, aki átmegy Garamkövesd parányi terén, ahol az emlékmű áll, önkéntelenül is rávetődik tekintete Gyurcsó István márványba faragott fejére. A falu lakói napjában többször is találkoznak vele, s ő is megnéz mindenkit szobor-szemével, hogy emlékeztessen, gondolatokat s képzeteket keltsen ifjakban, öregekben múltakról és jövendőkről. Fn mindig élőnek látom őt. Temetése előtt sem akartam megnézni a ravatalon, hogy elevenen maradjon meg bennem nagy, nevető szemével, őszbe csavarodó sűrű hajával, mozdulataival, gesztusaival, egész lényével. Hányszor bekopogtattam hozzá szűk Duna-parti lakásába, amelyet régesrégen lebontottak. Akkor, az ötvenes, hatvanas években még fiatalok voltunk, tele reménységgel, jobb napokat váró optimizmussal. Gyurcsó Pistáékat azokban az években sok-sok ember, barát, ismerős meglátogatta. S minden vendégnek jutott egy falat, meg egy pohár bor. Ám ha több volt a pénzünk, akkor több bor került az asztalra, s dallal, tréfával ütöttük el az estét. Olykor ott is háltunk, mert lekéstük az utolsó villamost, s nem volt kedvünk éjnek idején hazakutyagolnunk. Egyszer, amikor a Pista felesége és lánya falun tartózkodtak, négyen is ott aludtunk, Ozsvald, Mács, Bábi és jómagam. Mindenki talált magának helyet, csak Bábi nem, mert ő már az asztalra borulva aludt. Sokáig töprengtünk, hová kéne Tibort lefektetnünk, mert már sehol sem volt a számára hely. Végre Pista a homlokára ütött, s megoldotta a kérdést. — Fektessük Éva lányom kiságyába! Bábi nem hosszú ember, bizonyára belefér... Nem fért bele. Ám a lábát kidugtuk a gyerekágy rácsa között. Másnap, amikor délelőtt 10 körül fölébredt, alig tudott föltápászkodni. Hányta ránk a gorombaságot, amiért megszégyenítettük, s a kiságyba fektettük. Az éhkoppra felhajtott pohár bor azonban gyorsan meg-Keresetlen szavak Gyurcsó Istvánról, születésének 80. évfordulója alkalmából békítette. Mi meg nagyokat kacagtunk rajta s magunkon is. Qyurcsó István és családja nehéz sorsot élt. Szegények voltak, s neki korán munkába kellett állnia: "Nem voltunk rosszak, csak a szegények/ búja-baja feszegette szívünk" — írja Nem voltunk rosszak című versében, s így folytatja: "Tántorgó évek jöttek, botorgó/ lábam erősödött; gyöngült anyám,/ s nem maradt a nyolc gyerekből egy sem/ a régi házban, a gyermektanyán./ Tépett, hajszolt, nyolcféléd rángatott/ az éhség és a kenyérkereset./ Őszhajú anyám magára maradt,/ most már csak apámmal veszekedett..." Gyurcsó ifjú fejjel vágott neki a világnak, ment, hogy kenyeret keressen, hogy megálljon a saját lábán. Sok munkába, foglalkozásba belekóstolt, tűrt és szenvedett, de mindig helytállt, mert másként nem tehetett. A szemét azonban mindig nyitva tartotta, s agyával föltérképezte azt a világot, ahol megfordult. Az úgynevezett fölszabadulás neki is a rabságot és szenvedést hozta. Harminckét éves volt, amikor Csehországba hurcolták mezőgazdasági munkára. Ő volt az első költő, aki e szégyenletes időket versbe fogta: "Megy a vonat! Tépett gyökérrel, négyen,/ mi a sok közül, kényszerült vándorok,/ ülünk a vonat kapujában: jövőnk,/ holnapunk egén nincsenek csillagok./ — Hazát cserélek! Hol az én hazám?!/ Milyen törvény üt rajtunk ostobán?/ Szolgák le- 0 gyünk?! Újra annak lenni?!/ Hej! Rabul nem g lesz itt soha semmi!" cc Felfigyeltek a Csehországba hurcolt ma- ugyarokrój szóló versciklusra, s máig főiem- jjj legetik. Őszinte és bátor hang volt ez abban $ az időben: kimondani, ami minden csehszlo- £ vákiai magyarnak fájt és fáj ma is: a ^ jogtalanság éveinek megaláztatását, az g ártatlan emberek meghurcoltatását, erkölcsi £ EL, IDŐ és anyagi leépítését. Nehéz időkben kezdte Gyurcsó a versírást, a kényszerű népvándorlás korában, ezért koppannak olyan súlyosan a reménytelenségben becsöppent szavak. (gyurcsó szinte haláláig úton volt. Költé^ szetében is nyomon követhetjük utazásainak irányát, állomáshelyeit. Otthon volt a Csallóközben, és az Ipoly mentén, a Mátyusföldön éppen úgy, mint szűkebb pátriájában, a Garam mentén, vagy a gömöri hegyek alatt, a Hernád völgyében, s az ország legtávolabbi sarkában, a Bodrogközben és környékén. Nemcsak költő volt, közéleti ember is, évtizedekig a Csemadok munkatársa, aki bejárta az országot, s majd minden magyarlakta városban és faluban megfordult. Mivel nyájas, nyitott lelkű s barátkozó ember volt, mindenütt barátokra lelt, aki találkozott vele megkedvelte, megszerette. Ezért volt olyan átfogó a népszerűsége, azért gondolnak olyan sokan rá ma is. Termő időben című kötetével foglalkozva találóan állapította meg annak idején Gyurcsó verseiről Dobos László: "Gyurcsó költészete egy szüntelenül mozgó egyéniségről tanúskodik. Különböző megbízatásokkal folyton úton van. Nézi, szemléli a tájat és az embereket. Benyomásokat szerez és összegezi azokat. Ez a nyugtalan, folyton új élményekre, találkozásokra és látványokra éhes természet, ma sem telt be. A menés, az útonlevés s a szüntelen helyzetváltoztatás idővel Gyurcsó költői természetévé vált. Ez a folytonos mehetnék meghatározza költészetének alapvonásait is..." Életében hét kötete jelent meg. Mélység és magasság című válogatott verseket tartalmazó könyve már halála után látott napvilágot. A költő már nem örülhetett annak az antológiának, amelynek verseit részben még ő válogatta. A költők is esendők, mint minden ember ebben az árnyékvilágban. Gyurcsó hajlott korát megkeserítették a csalódások, a mellőzöttség, nemkülönben a lopakodó betegségek. Költészete egyre borongóbbá, ugyanakkor nemesebbé, emelkedettebbé vált. Lelkének legmélyén megérezte, hogy megint útra kell kelnie, de erről az utazásról már nincs visszatérés. Egyre többet foglalkozik az elmúlás gondolatával: "Kellene írni egy búcsúztatót,/ valamiféle összefoglalót;/ mit, miért volt érdemes tenni/ — hogyha már végképp el kell menni —, ..." Azt hallottam, sokat szenvedett, gyötrődött az utolsó hónapokban, de titkon még remélte, ha betegen is, megünnepelheti születésének 70. évfordulóját: "Az előszobában járok:/ odabent vár a hetven év. A küszöb előtt még várok:/ átvisz-e rajta az a rév?" Nem vitte át. A költő meghalt, de költészete nem halt vele, emlékét őrzik azok az emberek, akik ismerték és szerették. DÉNES GYÖRGY 11
