A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-22 / 30. szám
SORSOK Udvartól Honoluluig Fél év múlva lehetőségem nyílt, hogy ösztöndíjasként a Moszkvai Állami Egyetemre menjek. Amíg a Szovjetunióban éltem, nem jutottam el Moszkvába, ezért úgy döntöttem, most elmegyek. Nagyon vidám társaság jött ott össze. Az egyetemre el-ellátogattunk, de nekem nem volt problémám az orosszal, s főleg azzal töltöttük az időt, hogy megnézzük a várost, múzeumokba és színházi előadásokra jártunk. Esténként külön örömet szerzett, ha a metróbeli tolakodások után csak Berkeley Egyetemet választottam, amely a harmadik leghíresebb egyetem Amerikában. Csoportunk 1992. július végén érkezett meg New Yorkba. Felejthetetlen élményt nyújtott addigi életem leghosszabb repülőútja után ráismerni a ködből kiemelkedő szabadságszoborra. Meg kellett csípnem magamat — nem álmodom-e, hogy ón is "felfedezem Amerikát". Az első hónapban a Providence-i Brown Egyetemen mi, akik főleg Kelet-Európából "verbuválódtunk" össze, intenzív nyelv- és orientációs kurzuson vettünk részt. Az Kellemesen lepett meg az emberek közvetlensége, kedvessége. Úgy vettem észre, hogy az emberek sok mindenben praktikusabbak, mint mi. Érdekes, hogy ellentétben a nyugati parttal, a keleti parton a hölgyek általában molettek. Amikor a nyugati partra repültem, láttam a Mississippit, a prériket, a Grand Canyont, majd az esti fényekben tündöklő San Franciscót, sokak szerint a világ legromantikusabb városát. Bevallom, nemcsak a lenyűgöző látványtól szorult össze a torkom, hanem attól a tudattól is, hogy most már egyedül kell megtalálnom az adott címet, itt már senki sem vár. Feszültségem kicsit oldódott, amikor jókedvű fekete útitársaim egy mikrobuszban a szünidei Karib-szigeteki élményeiket mesélték, és közben énekeltek. Berkeleyben találkoztam a legtöbb amerikai kollégával is. Eleinte nagyon furcsán néztek rám, mert Amerikában mindenki az egészségét és az állását félti. Amikor egy új ember megjelenik, nagyon tartózkodóan viselkednek vele, azt hiszik, hogy valakit majd elbocsátanak miatta. Úgy látszott, az a professzor, aki engem oda bevezetett, elfelejtette megemlíteni, hogy nem vagyok "konkurencia". Én voltam ugyanis ott az első külföldi kutató státusban. Amikor látták, hogy nem fenyegetem senkinek az állását, megenyhültek irántam és barátibb lett köztünk a viszony. Ök arra voltak kíváncsiak, hogy én hogyan tanítok, engem az ő módszereik érdekeltek és az óráikra is eljártam. Néha megkértek, hogy kapcsolódjam be a tanításba. Nagyon érdekes volt. Berkeley a legliberálisabb és a legtoleránsabb városka az USA-ban. Sehol sem láttam még annyi szép arcú embert egy helyen, mint itt, az öböl környékén. Az egyetem diákjai főleg japánok, koreaiak és kínaiak voltak, akiket angolul kellett megtanítani. Sokat jegyzeteltem és tanultam. A távol-keleti diákokat hazájukban arra szoktatják, hogy az órákon a tanár beszél, ők hallgatnak, nem reagálnak. Ezért roppant nehéz bennük kifejleszteni a beszédkészséget. Meg kell szokniuk a nyugati mentalitást. A keleti hagyományokat, a tiszteletet és fegyelmet nehéz egy amerikai tanárnak megváltoztatnia és közvetlenebbé tenni a tanár—diák kapcsolatot. A diákok rengeteget fizetnek, ezért mindent igyekeznek megtanulni. Többször előfordult, hogy egy-egy helyen az ismerőseim vagy azok ismerősei vártak, mintegy kézről kézre adogattak erősítenem kellett bundám gombjait. A "pardon" kifejezést gyorsan elfelejtették velem. A szeles, zord telet és a mínusz 24—27°C hideget csak azok képesek megszokni, akik állandóan ott élnek. Megnéztem a régi orosz városkákat: Szuzdalt, Vlagyimirt, Jaroszlavlt, az úgynevezett "Aranykort" is. Elrepültem Örményországba — Jerevánba, ami egy teljesen más, egzotikus kultúra. Nagyon sok olyan műemléket láttam, amely később, a nagy földrengés idején megsemmisült. Sokan csodálkoztak, hogy miért mentem Keletre, de nekem nagyon tetszett, sokat adott. Igaz, nyúzottan jöttem vissza, mert csak azt ehettem, amit magammal vittem, vagy amit ott éppen kapni lehetett. Volt pl. tojássorozat, vagyis olyan napok, amikor reggel, délben, este csak tojást ettünk, mert azt lehetett kapni. De nem válogattunk. Hiába panaszkodik az ember, ha nem tud segíteni, ne keserítse se magának, se a környezetének az életét. Jöttek a ‘89-es események. A tanítás mellett angol tanfolyamokat vezettem. Még a hétvégéim és a nyári szünidőim sem voltak szabadok. Fordítottam, tanítottam, tolmácsként Franciaországban és Olaszországban jártam. 1992-ben a pozsonyi SATA:ban (Szlovák Akadémiai Információs Ügynökség) megnyertem egy pályázatot, lehetőségem nyílt, hogy az Egyesült Állomokba menjek. Mivel az életem másik nagy vágya az volt, hogy eljussak San Franciscóba, a Ezt az ábrát évezredekkel ezelőtt véste a megkövesedett lávába a hawaii "ősember" Kovács Marika (jobbról) egy hamisítatlan amerikai garden partyn. Mellette barátnője, Michelle, aki jelenleg éppen Pozsonyban dolgozik Hawaii-szigeteki idill amerikai életmóddal, felfogással és a beilleszkedéssel ismerkedtünk. De a vidéket is megismertük, New Yorktól egészen Bostonig. A legmaradandóbb élményem itt egy hajókiránduláshoz fűződik, ahol megcsodálhattam az óriásbálnák méltóságteljes úszását. Amerika más világ, egy európainak szoknia kell hozzá. Persze, az az egy hónapos tanfolyam kevés volt, hiszen Amerikától amúgy is sokkolva voltunk: az emberektől, beszédmódjuktól, az amerikai humortól (eleinte nem is értettem). Minden nap történt valami, ami új volt számunkra. 4 A HÉT
