A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-07-22 / 30. szám

SORSOK Udvartól Honoluluig Fél év múlva lehetőségem nyílt, hogy ösztöndíjasként a Moszkvai Állami Egye­temre menjek. Amíg a Szovjetunióban éltem, nem jutottam el Moszkvába, ezért úgy döntöttem, most elmegyek. Nagyon vidám társaság jött ott össze. Az egye­temre el-ellátogattunk, de nekem nem volt problémám az orosszal, s főleg azzal töltöttük az időt, hogy megnézzük a várost, múzeumokba és színházi előadásokra jártunk. Esténként külön örömet szerzett, ha a metróbeli tolakodások után csak Berkeley Egyetemet választottam, amely a harmadik leghíresebb egyetem Ameri­kában. Csoportunk 1992. július végén érkezett meg New Yorkba. Felejthetetlen élményt nyújtott addigi életem leghosszabb repü­­lőútja után ráismerni a ködből kiemelkedő szabadságszoborra. Meg kellett csípnem magamat — nem álmodom-e, hogy ón is "felfedezem Amerikát". Az első hónapban a Providence-i Brown Egyetemen mi, akik főleg Kelet-Európából "verbuválódtunk" össze, intenzív nyelv- és orientációs kurzuson vettünk részt. Az Kellemesen lepett meg az emberek közvetlensége, kedvessége. Úgy vettem észre, hogy az emberek sok mindenben praktikusabbak, mint mi. Érdekes, hogy ellentétben a nyugati parttal, a keleti parton a hölgyek általában molettek. Amikor a nyugati partra repültem, láttam a Mississippit, a prériket, a Grand Ca­nyont, majd az esti fényekben tündöklő San Franciscót, sokak szerint a világ legromantikusabb városát. Bevallom, nemcsak a lenyűgöző látványtól szorult össze a torkom, hanem attól a tudattól is, hogy most már egyedül kell megtalál­nom az adott címet, itt már senki sem vár. Feszültségem kicsit oldódott, amikor jókedvű fekete útitársaim egy mikrobusz­­ban a szünidei Karib-szigeteki élményei­ket mesélték, és közben énekeltek. Berkeleyben találkoztam a legtöbb ame­rikai kollégával is. Eleinte nagyon furcsán néztek rám, mert Amerikában mindenki az egészségét és az állását félti. Amikor egy új ember megjelenik, nagyon tartóz­kodóan viselkednek vele, azt hiszik, hogy valakit majd elbocsátanak miatta. Úgy látszott, az a professzor, aki engem oda bevezetett, elfelejtette megemlíteni, hogy nem vagyok "konkurencia". Én voltam ugyanis ott az első külföldi kutató státus­ban. Amikor látták, hogy nem fenyegetem senkinek az állását, megenyhültek irán­tam és barátibb lett köztünk a viszony. Ök arra voltak kíváncsiak, hogy én hogyan tanítok, engem az ő módszereik érdekel­tek és az óráikra is eljártam. Néha megkértek, hogy kapcsolódjam be a tanításba. Nagyon érdekes volt. Berkeley a legliberálisabb és a legtole­­ránsabb városka az USA-ban. Sehol sem láttam még annyi szép arcú embert egy helyen, mint itt, az öböl környékén. Az egyetem diákjai főleg japánok, koreaiak és kínaiak voltak, akiket angolul kellett megtanítani. Sokat jegyzeteltem és tanul­tam. A távol-keleti diákokat hazájukban arra szoktatják, hogy az órákon a tanár beszél, ők hallgatnak, nem reagálnak. Ezért roppant nehéz bennük kifejleszteni a beszédkészséget. Meg kell szokniuk a nyugati mentalitást. A keleti hagyományo­kat, a tiszteletet és fegyelmet nehéz egy amerikai tanárnak megváltoztatnia és közvetlenebbé tenni a tanár—diák kap­csolatot. A diákok rengeteget fizetnek, ezért mindent igyekeznek megtanulni. Többször előfordult, hogy egy-egy he­lyen az ismerőseim vagy azok ismerősei vártak, mintegy kézről kézre adogattak erősítenem kellett bundám gombjait. A "pardon" kifejezést gyorsan elfelejtették velem. A szeles, zord telet és a mínusz 24—27°C hideget csak azok képesek megszokni, akik állandóan ott élnek. Megnéztem a régi orosz városkákat: Szuzdalt, Vlagyimirt, Jaroszlavlt, az úgy­nevezett "Aranykort" is. Elrepültem Ör­ményországba — Jerevánba, ami egy teljesen más, egzotikus kultúra. Nagyon sok olyan műemléket láttam, amely később, a nagy földrengés idején megsemmisült. Sokan csodálkoztak, hogy miért men­tem Keletre, de nekem nagyon tetszett, sokat adott. Igaz, nyúzottan jöttem vissza, mert csak azt ehettem, amit magammal vittem, vagy amit ott éppen kapni lehetett. Volt pl. tojássorozat, vagyis olyan napok, amikor reggel, délben, este csak tojást ettünk, mert azt lehetett kapni. De nem válogattunk. Hiába panaszkodik az em­ber, ha nem tud segíteni, ne keserítse se magának, se a környezetének az életét. Jöttek a ‘89-es események. A tanítás mellett angol tanfolyamokat vezettem. Még a hétvégéim és a nyári szünidőim sem voltak szabadok. Fordítottam, taní­tottam, tolmácsként Franciaországban és Olaszországban jártam. 1992-ben a pozsonyi SATA:ban (Szlo­vák Akadémiai Információs Ügynökség) megnyertem egy pályázatot, lehetőségem nyílt, hogy az Egyesült Állomokba menjek. Mivel az életem másik nagy vágya az volt, hogy eljussak San Franciscóba, a Ezt az ábrát évezredekkel eze­lőtt véste a megkövesedett lá­vába a hawaii "ősember" Kovács Marika (jobb­ról) egy hamisítatlan amerikai garden partyn. Mellette barát­nője, Michelle, aki je­lenleg éppen Pozsony­ban dolgozik Hawaii-szigeteki idill amerikai életmóddal, felfogással és a beilleszkedéssel ismerkedtünk. De a vi­déket is megismertük, New Yorktól egé­szen Bostonig. A legmaradandóbb élmé­nyem itt egy hajókiránduláshoz fűződik, ahol megcsodálhattam az óriásbálnák méltóságteljes úszását. Amerika más világ, egy európainak szoknia kell hozzá. Persze, az az egy hónapos tanfolyam kevés volt, hiszen Amerikától amúgy is sokkolva voltunk: az emberektől, beszédmódjuktól, az amerikai humortól (eleinte nem is értettem). Minden nap történt valami, ami új volt számunkra. 4 A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalom