A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
Múltidéző A m agyar történelem -- Veres Péter szemével Veres Péter, a napszámos parasztemberből lett kiváló magyar író, élete alkonyán elhatározta, hogy papírra veti a magyar történelemmel kapcsolatos gondolatait és észrevételeit. Természetesen a maga sajátos módján valósította ezt meg, a rá jellemző bölcsességgel, megfűszerezve humorral és iróniával. Mindazonáltal nem vágyott tudósi babérokra. „Ahhoz az én életem már rövid volna - írja könyve, a Bölcs és balgatag őseink előszavában -, hogy az egész történethomályba behatoljak, és ott valami nagy dolgot vagy éppen új rendet csináljak. Meg aztán nem is ez a dolgom. Egész életemben - az írói munkát értem - arra törekedtem, hogy a hitem szerint nagyon fontos és kevésbé fontos dolgok között mindig a legfontosabbakról szóljak. A létgondokról.“ Az alábbiakban lapozzunk bele ennek a nagyon okos és művelt plebejus parasztembernek a könyvecskéjébe, amely tulajdonképpen a kora középkori magyar történelemmel foglalkozó írásos feljegyzések - gesták, krónikák és legendák, valamint magánlevelek-egy-egy passzusához, megállapításához fűzött megjegyzésekből és kommentárokból állt össze. De Veres Péter meg nem állja, hogy a régvolt dolgokat olykor-olykor össze ne vesse az ő személyes élményeivel, tapasztalataival, és őszinte meglepetéssel állapítja meg, mennyi a hasonlóság eleink és a mai magyarok viselkedése, szokásai között. „Időrendben kezdve, az összes krónikák között - beleértve a hazaiakat is, az én realista szívem Ekkehard mester szentgalleni történeteit érzi a legvalószerűbbeknek.“ Ezek közül aztán a gügye Heribald barát esetét vizsgálja meg közelebbről. Ekkehard mester leírja, hogyan lakomáznak és dorbézolnak a magyarok az elfoglalt és kirabolt kolostor udvarán, egymáshoz hajigálván a lerágott csontokat. „Ezer éve ennek - jegyzi meg Veres Péter -, de ez a szokásunk még ma is - na, legyünk egészen realisták, még tegnap Is - megvolt. Akár a pályamunkás csapatunkra, arató bandánkra vagy akár katona és fogoly koromban végzett közös munkáinkra és mezei ebédeinkre gondolok, a csontokat, cobákokat, vagy mert húshoz ritkán jutottunk, az almakocsányokat és a sült vagy főtt tengeri csutáját mi is így hajigáltuk egymáshoz. Hogy miért? Fene tudja? Csak. így esett jól.“ A következő lapokon arról elmélkedik, vajon az addig szüntelenül vándorló-kóborló-menekülő magyarok miért telepedtek le végleg a Kárpát-medencében. Az csak az egyik ok volt, hogy nyugatabbra már megszilárdult államalakulatok jöttek létre és a magyarok legföljebb csak rabolhattak ott, de területeket már nem voltak képesek elfoglalni és megtartani. „A bennem levő paraszt realista azonban nem elégszik meg ezekkel a történelemből ismert és önmagában is logikusnak érződő magyarázatokkal - írja-, hanem széjjel néz itthon is. Volt-e már értelme annak, hogy a már-már nemzeti közösséggé kovácsolódó magyarság innen is továbbmenjen?“ - teszi fel a kérdést, és rögtön válaszol is: „Nos, szerintem, ismervén a pásztorlogiVERES PÉTER ÖLCS S BALGATAG ŐSEINK SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ kát, innen már nem volt értelme továbbmenni. Sőt, már idebenn se volt értelme ide-oda, messze földekre vándorolni, mert itt már a nyár folyamán is volt a jószágnak mit enni. Hiszen a pásztornép azért szokott mindig menni, mert a jószág viszi-vezeti. Azt meg a hasa, a fűevő állat telhetetlen bendője vezérli jobb legelők, sőt csak csupán a frissebb, zöldebb füvek után is. Nem kellett mindig menni, mert ide már bejöttek délről, délnyugatról a földközi-tengeri ciklonok és nyugatról az atlanti esőfrontok, és meg-megújították a tavaszi zsendülés után elvirágzó és felmagzó, elszáradó vagy tövig lelegelt mezőket.“ Végezetül következzék egy hosszabb idézet Veres Péter könyvének a tatárjárással kapcsolatos fejezetéből: „Egy dolgot nem értek (sokat nem értek, de ez különösen feltűnő), Kézai Simon és Kálti Márk is nagyon keveset beszélnek a tatárjárásról, szinte csak átsiklanak rajta. No, Káltinál ez érthető, hisz ő már csak az előbbi krónikákat másolja, de Kézai már igencsak élt, amikor a tatárok bejöttek, különösen amikor másodjára jöttek (Mihei és Thalabuga hadjárata, 1285), és lehetetlen, hogy ne tudott volna róla, mert mindenki erről beszélt, mert napi szóbeszéd tárgya, úgyszólván egy új népi időszámítás kezdete volt: »amikor a tatárok bejöttek?« Avagy talán a keleti világgal, a kunokkal - és alkalomadtán a tatárokkal is barátkozó Kun László király iránti tapintatból hallgat a dologról? Lehetséges. íróknál, krónikásoknál ezt sose lehet tudni. Az író vagy azért hallgat valamely dologról, mert az igazat úgysem mondhatja el, vagy azért, mert hallgatni muszáj. Mivel azonban ebben úgysem láthatok tisztán, inkább a meglepően gyors újjáépítésre figyelek fel (...) Azt, hogy a falvakat, jobbágyszállásokat igen hamar felépítették, jobban értem, mert tudom, szinte személyes tapasztalatokból is, hogy az otthonteremtés és az egzisztenciateremtés olyan erőfeszítésekre teszi képessé az embert, férfit, asszonyt, s ha ezeket, akkor a gyerekeket is, hogy az már szinte nem is mérhető. Láttam már én négyesztendős gyereket is, amint adogatta a földről egyenként a cserepet a létrán álló nagyobbnak, végül anyjuknak, apjuknak, hogy az őszi esők előtt fedele legyen a háznak. Különösen érvényes ez a magára hagyott egyszerű alattvalóra, de még az olyan állampolgárra is, aki nincs hozzászokva, hogy neki akárki - pláne az állam - otthont és megélhetést adjon-teremtsen. Hogy ilyenkor mit bír az ember, mit és menynyit tud dolgozni még az az emberfia is, aki pedig általában nem szeret dolgozni, azt semmiféle kalóriatudomány nem tudja kiszámítani. Hogy teszem azt, az a paraszt, aki amellett, hogy szánt, vet, arat, takarmányt készít télire, eteti és gondozza a jószágait, és természetesen valahogy azért a gyerekeit is, közben felépíti villám-vágta, árvíz-sodorta vagy had-égette házát is. Szárnyékot a jószágnak, fedelet a családnak. Kőből, fából, sárból, nádból, melyik helyen mi van kézügyben. Ki tudná azt kiszámítani, hogy az emberi test utolsó, mozgósítható zsírmolekulái miként alakulnak át házzá, szerszámmá, jószággá, új kenyérré.“ LACZA TIHAMÉR Kérdés: Melyik évszázadban uralkodott IV. Béla király, és mikor volt a tatárjárás?
