A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
HÉT KÖNYV Zs. Nagy Lajos: Édeni vihar (Madách-Posonium, 1994) Ha valaki felszólítana, hogy soroljak fel néhány kiváló szlovákiai magyar költőt, legalább féltucat nevet tudnék említeni, ha azonban a par excellence szlovákiai magyar költőt kellene megneveznem, habozás nélkül Zsélyi Nagy Lajos nevét mondanám ki. Ó az a költőnk, aki az élet — életünk — legapróbb mozzanatát, leghétköznapibb eseményét is verssé, költészetté, esztétikai élménnyé tudja avatni-emelni. Ráadásul mindig tartogat számunkra valami meglepetést is, olyan értelemben, hogy mire elkönyveljük magunkban: Zs. Nagy ilyen vagy olyan verset ír, most ez vagy amaz a versforma dominál nála, előrukkol valami egészen újjal — most megjelent verskötetében például a korábbi költeményeihez képest hosszú, szélesen hömpölygő soraiban számos bizarr asszociációt felvillantó, mégsem túlzsúfolt szabadverssel. Azt mondják, az új társadalmi viszonyokra, jelenségekre az irodalmi műfajok közül a költészet képes a leghamarabb reagálni. A mi költészetünkben véleményem szerint ez a reakció is Zs. Nagy műveiben a legkézzelfoghatóbb, s legújabb verseiben ugyanolyan szigorú — vagy még szigorúbb — a társadalombírálat, mint a rendszerváltozást megelőzőkben. Mert hogy Zs. Nagy költészete a szó legnemesebb értelmében vett közösségi líra, az tagadhatatlan. Zs. Nagy Lajos új kötete, az Édeni vihar nemcsak új verseket tartalmaz, hanem a költő korábbi verseiből is egy reprezentatív — legalábbis annak szánt — válogatást. Ezek a régebbi versek nem támakörök szerint vannak csoportosítva, hanem időrendben — mindenesetre a költő eddig megjelent köteteinek sorrendjében — követik egymást, hogy az olvasó könnyebben eligazodhassék az életműben, nyomon követhesse a költői pálya ívelését, szóval hiteles képet alkothasson magának irodalmunk e kiemelkedő teljesítményéről. Mindehhez már csupán annyit szeretnék hozzátenni, hogy Zs. Nagy Lajosnak mint költőnek nincs más hibája — s ezt a "hibát" sietek idézőjelbe tenni —, mint hogy szlovákiai magyar költőnek született. Mert ha történetesen valamelyik világnyelven írna, Európa-szerte ismernék a nevét... Új kötetének hiányosságaiért — mert a tárgyilagos kritika bizonyára hiányosságokat is talál majd benne — nem a szerzőt, hanem a kötet összeállítóját és szerkesztőjét, e sorok íróját terheli a felelősség. Varga Erzsébet Művészettörténet — dióhéjban A művészetekkel évtizedeken át mostohán bántak az általános és középiskolai tantervek. A művészettörténetet önálló tantárgyként talán sohasem tanították, s amit mégis szükségesnek tartottak e témában közölni, azt rendszerint lábjegyzetként a történelem- vagy az irodalomtankönyvekbe gyömöszölték bele. Az effajta ismeretekkel persze semmire sem ment a gyerek, hiszen többnyire csak egy név vagy egy idegen kifejezés rögzült az emlékezetében, de szinte semmi abból, amit ezek a nevek és szavak valójában takartak. Úgy tűnik, valamiféle változás elkezdődött ezen a téren is, bár a tankönyvírók nemigen kapkodják el a dolgot. Mert igaz ugyan, hogy az "esztétikai nevelés" lassacskán becammog a tananyagba, a tanítás egyik legfontosabb eszköze, a jó tankönyv azonban hiányzik hozzá. Ez még akkor is bosszantó, ha egyébként sok okos művészettörténeti és esztétikával foglalkozó könyv található a boltokban vagy a könyvtárakban. Szerencsére nincs is hiány belőlük, de egy mázsányi könyvet mégsem olvastathatunk el a diákokkal. Gondolom ez a felismerés vezette G. Nagy László szakmunkásképző intézeti tanárt, hogy a hozzáférhető szakkönyvek alapján egy jópofa művészettörténeti összefoglalót állítson össze, s azt a Cservenka Alapítvány hathatós anyagi támogatásával ki is adja. G. Nagy László 190 oldalon összefoglalta mindazt, amit az egyes művészeti korokról és ágakról fontosnak tartott, s ezt nagyon áttekinthetően és szemléletesen oldotta meg: a tömör, mégis könnyen emészthető szöveget rengeteg illusztrációval és reprodukcióval egészítette ki. Sajnos a képek minősége gyenge, de ha tudatosítjuk, hogy milyen körülmények között született meg ez a munka, talán elnézhetjük ezt a fogyatékosságot. Manapság még a legszerényebb külsejű könyvek előállítása is sokba kerül, ráadásul Cservenka János, a hidaskürti szakmunkásképző intézet alapító igazgatója — aki a Cservenka Alapítványt is létrehozta — a saját pénzéből finanszírozta a vállalkozást. Elmondása szerint számára az volt a legfontosabb, hogy mihamarabb a diákok és a tanárok kezébe kerüljön a könyv, amely szerény külseje ellenére is hasznosan segítheti a tantárgy oktatását. Cservenka Jánosnak egyébként szándékában áll minden ilyen kezdeményezést és vállalkozást anyagilag támogatni. Tiszteljük és becsüljük őt ezért! (A művészettörténeti korszakok áttekintése. Cservenka Alapítvány, 1994)-lamér-HANGVERSENY A napkirály udvarában Akik ott voltak azon az esős utolsó novemberi szombaton este a Szlovák Filharmónia Moyzes termében, valóban úgy érezhették magukat, mintha részesei lennének egy zenés fogadásnak a pompakedvelö XIV. Lajos rezidenciájában. Nálunk járt a Szlovák Filharmónia és a Flandriái Fesztivál közös rendezésében az a mintegy 30 főt számláló kamarazenekar, amely ma a régi zene tolmácsolásában kontinensünkön vitathatatlanul a csúcsot képviseli. A zenekar neve, a La Petite Band — folyamatos működésüket 1972-től számítják — azonos a Napkirály elit zenekarának elnevezésével, melynek élén koncertmesterként, akkortájt a király kedvenc udvari zenésze, Jean-Baptiste Lully (1632—1687) állt. Ma ezt a régi zenekar szellemét és játékstílusát követő együttest, a zenekar élén maga is hegedülve a messze földön ismert Sigiswald Kuijken vezeti. írásaimban többször említettem már, hogy az utóbbi évtizedekben egyre "divatosabb" a régi zenét korabeli hangszereken és a kor játékstílusának megfelelően tolmácsolni. Persze ahhoz, hogy ez a törekvés tényleg autentikus legyen, s ne csak felületes és dilettáns külsőségekben nyilvánuljon meg, olyan mindvégig felsőfokú tolmácsolásra van szükség, melynek mintapéldáját éppen vendégeink képviselik. E stílus lényege az eredeti vagy kópia hangszereken kívül a hangzás levegős könnyedsége mellett a sodró dinamika és a telített tónussal, de kamarazenei finomsággal előadott tolmácsolásban rejlik. Igaz, a korhű hangszerek használatával kapcsolatban ellenvélemények is vannak, melyek egyik ékes példáját — a Budapesti Fesztiválzenekar barokk kori tolmácsolását mai hangszereken, magam is nagyra értékelem. A hangverseny műsora — szinte életkor szerint haladva — a kor ismert és számunkra kevéssé ismert, sőt ismeretlen szerzők műveiből lett összeállítva. A sort a régi zenekart alapító Jean-Baptiste Lully s a majdani folytató, Jean-Philippe Rameau (1683—1764) zárta (Rameau egyik operájának tolmácsolása már az őszi zenei ünnepségek során is hatalmába kerített). E két neves és ismert egyéniség között — ők képviselik a francia opera alappilléreit — szerepelt három kortárs alkotó is: Marc-Antoine Charpentier, Jean-Féry Rebel, Michel-Richard Delalande. Az ő műveikkel bizony most találkoztunk először. Ezekről a szerzőkről — a súlypontot most is Rameau művei képezték — azt lehetne említeni, hogy mindnyájan az opera és a balett műfajának hódoltak, tehát annak a műfajnak, amely a királyi udvarban, és így természetesen a főúri rezidenciák szalonjaiban is az érdeklődés középpontjában állott. Hallottunk tehát egy sor nyitányt, balettzenét — mely sokszor prózai művek tartozéka is volt — és természetesen tánczenét, melyek közé hat tenorária volt ékelve. Ezeket az eszményi kifejezőerővel, irigylésre méltó deklamációval és gyönyörűen csengő lírai tenorral rendelkező Howard Crook adott elő. A hangverseny olyan élmény, melyet nehezen borít be a feledés homálya. Varga József 28
