A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-23 / 52. szám
HÉTOTT JÁRTUNK ARDAMICA FERENC Bártfa-fürdői pillanatképek A sors — epeműtótet érts rajta, Kedves Olvasó! — úgy hozta, hogy nemrégiben Bártfa-fürdőn jártam. Nem szórakozásból, hanem gyógyulást keresve. Kihasználva az első napokban uralkodó szép időt, sűrűn kattintgattam a fényképezőgépem. Azután — hogy a filmem és a zsebpénzem is elfogyott — már csak a szememmel fotózhattam tovább. így születtek az alábbi "pillanatfelvételek", melyeket most hívtam elő. Különbség Kolonád... Ide vezették mind a nyolc gyógyító forrás vizét... Mindegyik nevét tábla hirdeti, s mindegyik mellett három csap található: az elsőből hideg forrásvíz csobog, a másodikból meleg, a harmadikból közönséges klórozott víz, mely a poharak elmosására szolgál. Nekem az orvos a Klára Forrás vizét írta elő, azt iszom. Az egyik napon feltűnik egy csiricsárén öltözött öregúr. Érdeklődöm felőle, s kisül, az öreg amerikás szlovák... Akaratlanul is megfigyelem, hogy ivópoharát a világért sem adja le, mindig magánál hordja... Senkivel sem áll szóba, de ha mégis, akkor akcentussal beszél... Mélységesen lenézi az egész Kolonádot és a pacientúráját, s a vizet is minden esetben önmaga csapolja. A harmadik hét vége felé az történik, hogy az öregúr poharával elém tolakodik, és félrelök. Szokása szerint egyedül ügyködik a Klára Forrás csapjai körül. Nézem, nézem, és mit látnak szemeim?! Az amerikás a közönséges vízzel tölti tele a poharát... Már éppen szólni akarok, amikor a pult mások oldalán a csapokat és poharakat kezelő fiatal lány megelőz. — Mit művel, uram? Hiszen az nem gyógyvíz! — Nem? Hát akkor milyen? — lepődik meg az öreg. — Hát csak olyan — közönséges. Ezzel mossuk ki a poharakat. — Pedig én már lassan három hete ezt fogyasztom! — Ettől ugyan meg nem gyógyul! A lány hangosan kacag, s vele derülnek a körülöttünk állók. Az amerikás meg elkáromkodja magát... A legeslegszebb szlováksággal, minden akcentus nélkül cifrázza. Memorandum Ebéd... Az Ózon Gyógyház éttermében diszkrét evőeszközcsörgés... Négyen ülünk az asztalnál, az ülésrend állandó, a háromhetes gyógykezelés alatt nem változik. Elfogyasztjuk a diétás levest — nem sok fantázia volt benne —, amolyan Zilahy levesnek nevezném (Valamit visz a víz). Amíg összeszedik a levesestálakat, beszélgetünk, ismerkedünk... Két szlovák asztaltársnőm Nagymihályból érkezett, a harmadik Nagysurányból. — Tudja, hol van Nagysurány? — fordul felém a nagysurányi hölgy. — Már hogyne tudnám! — válaszolom. — Nagysurány mostanában mindent elkövet, hogy "láthatóvá" tegye magát. Egyik memorandum a másikat követi. Asztaltársnőmet láthatóan kínosan érinti a megjegyzésem. — Csak a Matica ugrál! Nehogy azt higgye, hogy a városban mindenki úgy gondolkodik, mint ők... Nagysurányban normális szlovákok is élnek! — szabadkozik a hölgy. Szavait némi megkönnyebbüléssel és örömmel nyugtázom. Megérkezik a marhaszelet, olyan rágós, mintha az utcán felnőtt legvénebb indiai szent tehenek egyikéből nyerték volna a húsát. Szlovákok, magyarok közösen szidjuk. Memorandumot fogalmazunk — a szakácsnak! Kiskanál A legjobb és legolcsóbb presszókávét a Dominó cukrászdában főzik. A cuki minden reggel fél kilenckor nyit. Első utam oda vezet. Mindjárt két feketét rendelek (írni készülök!), s mivel aznap kint hűvös van, odabenn foglalok helyet. Az asztalnál már ül egy úr. Jólöltözött, mondhatni elegáns. Ráérősen kevergeti, majd lassan szürcsölgeti a fekete nedűt. Megadja a módját. Már találkoztam vele. A procedúrák alkalmával. A nővérek mérnök úrnak titulálták. A mérnök úr kiissza a kávéját, s az üres csészével elindul a pult felé. No lám! Visszaviszi! Nem hiába mérnök! Tudja, mi illik. Nem úgy, mint én! Töredelmesen bevallom, hogy nekem eddig eszembe se jutott visszavinni az üres csészét a pulthoz. Egyszerűen otthagytam az asztalon. Mélységesen szégyellem magam. A mérnök közben odaér a pulthoz, leteszi rá a csészét... S ekkor valami piros megvillan a tenyerében, majd elsüllyed a zsebében. A műanyag kiskanál! A mérnök úr, mint aki jól végezte dolgát, távozik. Fogom a kávéscsészét, s viszem én is a pulthoz... Hátha tévedtem. De nem! A mérnök úr kistányérján csak a csésze árválkodik — a piros műanyag kiskanál hiányzik. Jól láttam. A mérnök úr ellopta! Ismét szégyenkezem. De most már valami egészen másért — és más helyett. Két malomban Pohárral a kezemben ráérősen sétálok, közben szürcsölöm a gyógyító vizet... Odakinn esik, odabenn a Kolonád épületében telt ház van, mondhatni tolongás... A páciensek akaratlanul testközelbe kerülnek... Két idősebb hölgy találkozik, hangosan üdvözlik egymást, magyarul társalognak. Hirtelen megszólal mellettem egy nő... — Ezért nem bírom a magyarokat! Ha csak tehetik, azonnal magyarul beszélgetnek. Nincsenek tekintettel másokra. Körülnézek, s megállapítottam, a nő hozzám beszél. — Ezen ne csodálkozzon. Magyarok, hát magyar szóra fordul a nyelvük. — De nem értem őket! — mérgelődik a nő. — Nem is kell, hogy értse! Egymás között beszélgetnek. Ahhoz, amiről társalognak, semmi köze. Különben sem illik hallgatózni. A nő elpirul (inkább a dühtől, mint a kioktatástól!), és megkérdi: — Maga honnan jött? — Losoncról — válaszolom. — Losoncról?! Szép kis város, mondhatom! 16
