A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-16 / 51. szám
Múltidéző ILLYÉS GYULA: ÁRPÁD Halmot is alig látott az a nép még s most: égbebökő sziklák és csúcsok! Eső s - október végén! - hó suhog; jégrög csusszantja a riadt ló léptét. És nincsen út! Csak összegyűlt lucsok a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom. Törik a kerék köves patakágyon; bukik a sik földhöz szokott tulok. ha nem zömre, nem törzsre mérheti! „Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa, Attila király vére-maradéka!“ ezzel tölődött szív és ész teli. Lám a vezér is, - mitől olyan néma? Mert az volt Arpád, ahogy szinte földreérő lábával visszafogta törpe ménjét indultában a szakadékba. Lesznek minél jobbak az új arák, lesz méhük annál mélyebb temető: ott enyész el a napfényként sütő mongol mosoly, a hun pupilla-láng, és mind a jel, a szív-melengető, mellyel halott apádat kelti létre - törzsednek örökéletet Ígérve - újra és újra minden csecsemő! S rohanni kell! Előre, bármi áron! Tegnap megint nyomukba lovagolt már egy had besenyő s bosszúálló bolgár. Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon! A tiszte volt, hogy gondoljon előre - Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde vadmacska-szemét megpróbált egy percre az eszével belátni a jövőbe? S úgy élni, szívig lehántva, mi végre? Eldobva testet-lelket - mert a régi isten is a maga-arcút segéli - mi marad mégis? Mit kapunk cserébe? Árpád a Noe-hegyen (Tardos Viktor alkotása) Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj. A bosszúállás nem kegyelmezett. Vének se voltak. Minden elveszett, mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár. Egy csapat özvegy férfi s egy sereg árva siheder, ez volt a magyarság? Ez asszonyát siratta, az az anyját, így érték el a legfelső hegyet. S ott érték csak a baj igazi nagyját. Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység. Köd volt s a jövő benne csupa rémség. A holtakat a csupasz földre hagyták. Mert nem lehetett itt se pihenés még. Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani: fusson rossz sorsával külön ki-ki. Nem méri Ukkó oly vadul ütését, Ha megáll itt egy bősz lesz-ami-lesz-re, tán visszajuthat a rokon világba, ki visszajut majd - örökös igába! Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le. De hogyha mennek tovább, odaátra, - mivé vál ez az özvegy-árva nép vadidegenek közt? Egy nemzedék s néz idegenként vissza önmagára! Lehet új otthon, lesz új feleség - ő az uráé, de kit szül, a gyermek, idegen arc lesz és idegen termet; keverék lesz s majd nem is keverék! A csóktól szinte, melyet rálehelnek a latin, a szláv, a germán anyák, elveszti a bőr sárgás aranyát, kisimul a szép hiúzszem-szögellet. Ez fúrhatta, bár szóval kibeszélni nem tudta, ez gyötörte a vezért, míg meg nem lelte, amiért ha vért, ha lelket váltva is érdemes élni. „Akárhogyan is - még most sem beszélt - szabadok leszünk“ - ez suhant talán a szívébe inkább, mintsem az agyába, miközben megsarkantyúzta a mént s a menetből egy sziklára kiállva jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel, mint juhász, aki minden ürüt ösmer, hogy tódul népe át Európába. Illyés Gyula (1902-1983) a XX. századi magyar irodalom egyik meghatározó egyénisége volt, aki szinte minden műfajban maradandót alkotott. Költészete egyéni módon ötvözte egybe a realista népi hagyományokat és a modern líra meghatározó elemeit. Műveiben a nemzeti sorsfordulók egy-egy mérföldköveire, népünk fontos történelmi eseményeire kereste a választ. Mindig meggyőző őszinteséggel és lírai erővel, mint ezt az Árpád című versében is olvashatjuk. Hatása túlnőtt az országhatárokon, és az európai irodalom szerves részévé vált.-d-KÉRDÉS: Melyik szoroson jött be Árpád népe a Kárpát-medencébe?
