A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-12-09 / 50. szám
MTEGTAJAK MUZSIKA Molnár Ferenc Julo Polák rajza Édes márciusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar, de izgató szagokat hoz a hegyekről, s úgy érzik, hogy az egész rengeteg nagy levegőégnek ez a csípős illat az alja, a zamatja volna, sűrűbb, mint a többi, ami hígan, kéken, napittasan borult a hegyvidékre. A templom körül színes kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a leány meg a tanító. Kora délután van, márciusi kora délután, langyos, hűvös az idő, melegecske, de borzongatós, mint amilyen ilyenkor lenni szokott. Valahonnan egy gyerek került elő, és beszalad a templomba. — Na, itt van — mondja a tanító. — Most már itt van. Mehetünk. Bementek. A gyerek eljött a fújtatót kezelni. Kis orgona van a templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag ura, és a gazdag úr hozatta az orgonát. Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy, és csak három nap választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanító fog orgonálni, s ehhez próba kell, mert ez hivatalnoknak a leánya, gőzfűrészi kisasszony, s aki elveszi, piros arcú, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasúti ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor úr, barna bársonymellénye van, évi fizetés, egészséges szervezet, és még egyszer: inspektor úr. A kotta, amit a tanító visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átírta P.J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. így mennek be ketten a hűvös templomba, a leány felpróbálta ma a menyasszonyi ruhát, most fel akarja próbálni a nászzenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e, milyen lassan jöjjenek, mert a tanító szerint úgy szép, ha épp akkor fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre. Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hívta a tanítót, a tanító magától ment este a leányhoz. "Utoljára megyek hozzá" — gondolta. De azért mégis a fehér pettyes kék Lavalliere-t kötötte a nyakára. Nem kell ehhez szegény kis falusi férfinak lenni: mind azt hisszük, hogy az utolsó percben is segíthet valami még, a nyakkendő vagy más egyéb. De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost, és a nyakkendő beleolvadt az általános semmibe a tanítóval együtt. De legalább sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások este, és a tanító most az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy hosszú évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak, és most máshoz megy, s ő olyan szomorú, hogy még az orgonapróbának is tud örülni. Ez ugyanaz zenében — gondolta —, mint a fehér pettyes kendő ruházatban. És mind a kettő nem más, mint az a bizonyos "még egyszer", a "csak még egyszer", az "utoljára". Ezt gondolta tegnap este, és most már nem gondolja, mert látja a leány szemét, amely hidegen, mértékletesen csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s éppoly nyugodt, mint az a szerelem, amit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanító ember. És így, egy felismerő sóhajtáson keresztül, az ürügy céllá válik: valóban jó lesz kiszámítani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a násznép küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanító az ütemekre gondol, s így eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama, s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyűt, amin át muzsikává szabadul. A fiú márfenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanító most megy fel a lépcsőn, és lemosolyog a leányra, aki az első padban ül. ölében a virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanító szigorúan kérdez, a fiú vékony hangon felel. Egy akkord. Aztán egy sovány, csontos arc jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanító. Leszól: — Ne olyan közel. A leány fölkel, és öt paddal hátrább megy. Ott leül. — Itt jó lesz? — Jó. Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiú, és megszólal az orgona. Eleinte lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sípol. Aztán közelednek egymáshoz, öszszeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a sípokból, dűl a melódia, onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány szívét ez a harcias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, páncélos, katonás szerelmi zenéje, amibe a lágyság és a szerelem elbújik az ujjongó vitézi tempó zugaiban, mint ahogy a Lohengrin fehér arca és leányos keze alig látszik ki a vasból. "Ah — mondja magában, talán csak gondolja a leány —, a hektikás tanító tűzbe jött!" Ezt gondolja a leány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőnek találja az összes dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanító mellbajos, és az ember este lefekszik, és reggelig alszik. Akinek pénze van, az gazdag; akinek nincs, az szegény. A tanító szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A tanító okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani. Minden rendben van. És a tanító miért, hogy mégis tűzbe jön? Jönnek közbe lágy hangok. A sisakos vitéz ellágyul. A szűz Grál-lovag édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zúg az orgonából, most megtelik vele a templom, és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem bántaná, őt meg csak annyiban bántja, amennyiben ő a leány. És mert a tanító játssza, tűzben, nagyon játssza, az okos, szegény és mellbajos tanító, aki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon. "Mi ez? — kérdezi magában a kövér leány. — Kis rongyos, sovány ember... szegény, és így teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt?" És érzik, hogy most a tanító az úr a templomban. Valami olyan nyelven beszél, amit a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A leányt nyugtalanítja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával? Meghalt művészek szól-16
