A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-25 / 48. szám
HÉT $ Borsómese Kőszegi Finta László Borsómeséje lendületesen megírt, humorral fűszerezett történet. A fazékból meglógó huncut borsószemek kalandjairól szól, "akik" a vasúti forgalom akadályozása miatt nemcsak a vasutasok, hanem a rendőrség kivezényelt osztagai, sőt a katonaság és a tűzoltóság számára is munkát adnak, mígnem anyuka szigorúan visszaparancsolja őket a fazékba. A kötetet illusztráló Szkukálek Lajos virtuóz színes rajzaival a mese minden egyes mozzanatát elevenné, látványossá teszi. S itt kell megjegyezni azt is, hogy a könyv hiánypótló szerepet tölt be a hazai gyermekkönyv-illusztrádók területén. Bár észrevételeim szerint a szülők néha idegenkednek a kissé groteszk, ám mindenképpen mulattató, a gyermeki fantáziát megmozgató rajzoktók, azok, akiknek a könyv készül, egészen másképpen vélekednek. Egy szó mint száz: a sok Donald kacsa és tündéri királykisasszony után szükség van ilyenre is. Arról nem is beszélve, hogy a harmincegy színes illusztrációt, amelyet minőségi krétapapíron kap kezébe az olvasó, még a felnőttek is élvezettel forgathatják. Maga a mese rövid, ötletes, az eddig költőként, prózaíróként és publicistaként ismert Kőszegi Finta László új oldaláról mutatkozott be. A mesekönyvet az AB-ART kiadó jelentette meg (szlovák nyelven is, Marta Lesná remek fordításában), karácsonyra szép ajándék lehet a fenyőfa alá.-zéthy ákos-Requiem egy országrészért Peóry Rezső Requiem egy országrészért című könyve — melynek első kiadása 1975-ben Münchenben látott nyomdafestéket — immár harmadik kiadásban jelent meg Pozsonyban, a Pannónia Könyvkiadó gondozásában — Görömbei András irodalomtörténész értő-eligazító előszavával. Miután a könyv függelékéből azt is megtudjuk, mekkora lelkesedéssel fogadták Peóry kor- és pályatársai — Illyés Gyula, Gál István, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán — a mű 1975-ös müncheni kiadását, megállapíthatjuk, hogy lelkesedésük korántsem volt túlzott, hamis, inadekvát: Peéry Rezső valóban élményszerűen, olvasmányosan nyújt igaz, hiteles képet az egykori Pozsonyról, Szlovákiáról, Csehszlovákiáról — ezek nemzetiségi toleranciájáról, majd intoleranciájáról. Arra, hogy "a volt Felvidéken a túlzó magyar, majd a túlzó csehszlovák nacionalizmus szellemét olykor ugyanazok az emberek képviselték a hatalommal együtt változó irányban, tanulságos leckét adván ezzel a nacionalizmus erkölcsi értéke felől", közeli rokonát, anyai nagyanyja bátyját hozza fel, illetve mutatja be élő példaként (Pista bátyám és a nemzetiségi kérdés). A következő sorokat az Utószó két szlovenszkói évtizedhez (1918—1938) című esszéjéből idézzük: "A közelmúlt nagyon is indokolt nemzetiségi panaszai és súlyos sérelmei nyomán a szlovák sajtó gyakran használta az »ezeréves magyar elnyomás« fogalmazását, megfeledkezvén a latin nyelvű rendi Magyarország nemzetekfeletti jellegéről s arról, hogy a magyarok maguk is évszázadokig alárendelt szerepet töltöttek csak be a hazában, ahol hol a török, hol a Habsburg volt az úr. A szlovák nemzeti igények messzemenő kielégítése után ez a vita előttem mindig érhetetlennek látszott: mert a sors kiválasztottjáról, a nyertes, a birtokon bévül került féltől több joggal vár az ember megértést és nagyvonalúságot, mint attól, aki vesztesen és kifosztottan maradt a porban. Az »ezeréves« elnyomást követő nemzeti feltámadás azonfelül akarva-akaratlan ennek az elnyomásnak átvészelhető jellege mellett tanúskodott meggyőző erővel. A hatalom gyakorlatában 1919 elejével beálló fordulat ugyanakkor azt bizonyította, mint lehet — nem évszázadok, nem is évtizedek, hanem néhány esztendő leforgása alatt — állami beavatkozással, gazdasági eszközökkel, adminisztratív nyomással és politikai taktikázással — egy országrész nemzetiségi arculatát az uralkodó nemzet javára formálni és változtatni. Ezen a területen tehát nincs mit egymás szemére vetnünk. Ha mint mondják, mesterei voltunk a nemzeti elnyomásnak, az utódállamokban nem egy mesterét felülmúló tanítványunk akadt." Fájdalmasan, megindítóan szép könyv Peéry Rezső könyve: bármennyi sérelmet hoz is fel a szerző múltunkból, elsősorban szeretetre, megértésre, toleranciára int bennünket — saját példáját állítván elénk. Olvassuk őt példaképnek kijáró áhítattal!- er -FOLYÓIRAT Citromízű banán... ... vagy banánízű citrom, almaízű körte, dinnyeízű uborka stb., stb. — efféle szókapcsolatokat a végtelenségig alkothatnánk, s mind-mind azt fejezné ki, hogy valami, aminek egykor saját íze volt, elveszítette azt. A tavalyi Fábry Napokon éppen a Münchenben élő Borbándi Gyula sajnálkozott azon, hogy — miután Magyarország nyugati határain lehullott a "vasfüggöny" (ami önmagában ugye nagyon is örvendetes jelenség), s egyes "nyugati" folyóiratokat immár Budapesten (is) kezdenek szerkeszteni — a nyugati (egykor "emigráns") magyar folyóiratok lassan-lassan elveszítik arcukat — sajátos ízeiket. Mindez a valaha párizsi illetőségű, ma viszont már Párizs—Bécs—Budapest "székhelyű" Magyar Műhely szeptemberi száma olvastán jutott eszembe, ennek a számnak ugyanis már alig-alig van valami "párizsi" vagy legalábbis "párizsias" íze. Avantgárdnak avantgárd ugyan, ahhoz az avantgárdhoz azonban, amelyet úgy tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt kimondottan Párizsból — s éppen ettől a folyóirattól — vártunk, már semmi köze. Az a valahai avantgárd ugyanis mindig mondott nekünk — nekünk is tudott mondani — valamit... A folyóirat idei szeptemberi számában (melynek szerzői között egyébként a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztője, Bolemant László is szerepel) Balázs Áron és Abajkovics Péter expressis verbis adja tudtunkra, hogy nem óhajt kommunikálni velünk, más szerzők viszont nyelvünk megcsúfolása, helyesírási szabályaink ignorálása által próbálják tudtunkra adni az olvasó semmibe vételét demonstráló "avantgárdizmusukaf (s itt nem Nyírfalvi Károly művére vagy a "se látvány se hallvány" típusú szójátékokra gondolok). Állításom szemléltetésére nem versből (nehogy esetleg értetlenséggel vagy szándékos értetlenkedéssel vádoljanak), hanem egy minitamulnányból, Bohár András Barlangrajzok fénymásológéppel című írásából idézek: "Eltérő annak a hagyományos anyagnak a jellege, amelyekhez az érzékietek kapcsolódnak. A primitív ember tapasztalása elsősorban az adott valóságra vonatkoztatottak, míg a civilizált ember az asszociációk egész láncolatának felidézésével bővíti a lehetséges tapasztalások irányát." Civilizált ember legyen a talpán, aki e szövegrész mondattani elemzésével (vagyis értelmezésével) megbirkózikl A párizsi Magyar Műhelynek az efféle "lapsus"-okat természetesen megbocsátottuk s ma is megbocsátanánk, egy Budapesten (is) szerkesztett irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratnak azonban nem nézhetjük el. Még akkor sem, ha kimondottan avantgárd folyóiratról van szó.- ve -18
