A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-11-25 / 48. szám

RADNÓTI

Mint a második világháborúban annyian, ö is a fasizmus áldozata. A szelíd arcú költő, a humánum és a béke hírvivője a háború utolsó éveiben reménytelenül vergődött az erőszak karmaiban, csak az emlékek s a versek nyújtottak számára némi vigaszt a munkatáborok embertelenségében. A Pogány köszöntő, az Újmódi pásztorok éneke, az Újhold, a Járkálj csak, halálraítélt!, a Meredek út és az Ikrek hava költőjét, a műfordítót és kritikust, aki annyi szép és igaz verssel díszítette a magyar lírát, megölték az emberségükből kivetkőzött katonák.

Radnóti Miklósnak a gyermeksége s ifjúsága sem volt szomorúság híján. "Születésem anyám életébe került — mondja önéletrajzában —, és tizenkét éves voltam, amikor apám is meghalt. Anyám öccse nevelt és taníttatott. Az elemi és középfokú iskolát Budapesten végeztem." Nemcsak édesanyja halt meg a szülésben, hanem ikertestvére is. Még gyermek, 12 éves volt, amikor édesapja is eltávozott. Nagybátyja, Grosz Dezső vette gondjaiba. Középiskoláit gimnáziumban kezdte, s a kereskedelmiben folytatta, ott is érettségizett. Nagybátyja az érettségi után a csehországi Liberecbe küldte az Állami Textilipari Szakiskola tanfolyamára. Szerencsére nem lett textilkereskedő belőle. Tanulmányait a szegedi egyetem magyar—francia szakán folytatta, s tanári diplomát szerez. Itt bekapcsolódik a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának munkájába. Megismerkedik Sík Sándorral, József Attilával és másokkal. Itt lát napvilágot jelentősebb verseskötete, az Újmódi pásztorok, 1931 -ben. Visszatérvén Pestre különböző lapokba dolgozik, mivel tanárként nem tud elhelyezkedni. 1929-től évenként jelenik meg egy-egy könyve, s 1937-ben Baumgarten-díjban részesítik. Többször jár Franciaországban, s 1940- ben Vas Istvánnal közösen megjelentetik Apollinaire válogatott verseit. Ebben az évben baljós fordulatot vesz élete. Behívják munkaszolgálatra, amely később többször megismétlődik.

Munkaszolgálatának nehéz napjairól Naplójában ad számot. 1943 őszén a hatvani cukorgyárban és környékén dolgozik. Erről az időszakáról írja: "Tegnap fölvettük a melót. 2-től este 10-ig. Ószszeesésig, szünet nélkül. Egykor indulunk futólépésben, leváltani a bentieket... Hatig az "öngyulladt" égő szenet rakjuk kutyákban, irtózatos füstben és széngázban, fejgörcs, hányinger, hattól a répaszeletelőben, az emeleten dől a gépből az őrölt répa, azt kell ledobálni a földszinti szörnyű helyiségbe... Büdös van, és nem látni a répaportól... négyen dolgozunk, mint az állatok, ujjnyi vastagon ül rajtunk a porral kevert verejték... A szememen kötőhártyagyulladás, az orrunk állandóan folyik és gyulladt. A zuhanyozóban koromsötét, légvédelem, káromkodunk, a bakancsosok tapossák a mezítlábasokat, hajszolnak, vizesen öltözünk, és ki a hideg

ÉVFORDULÓ

HÉJ

MIKLÓS em

lékezete

éjszakába. Mocskosabban, mint jöttünk. Vissza négy kilométer. Vacsora: paradicsomleves. Lerogyunk a szalmára, fél egy..." A költő úgy érzi, soha nem kerül innen haza. De mégis visszakerül.

Negyvennégy elején még új köteteinek kiadását tervezgeti, amikor májusban újra behívót kap. A jugoszláviai Bor közelébe viszik, ahol bányában és útépítésen dolgozik embertelen körülmények között. Itt születnek megrázó eklogái, s költészetének legszebb verse, a "Levél a hitveshez". Közel félévig dolgoznak itt, majd a szovjet csapatok közeledtére erőltetett menetben északnyugat felé hajszolják őket. A kimerült munkaszolgálatosok közül sokan kidőlnek a sorból, ezeket a kísérő fasiszta katonák nyomban agyonlövik. Radnóti Miklós is egyre nehezebben viseli a gyaloglás és éhezés viszontagságait. E halálmenet közben írja kis kockás noteszébe megrendítő razglednicáit. A Radnótiék csapatát Mohácson, Szentkirályszabadján és Pannonhalmán keresztül hajtották nyugat felé. Lorsi Miklós muzsikust, Radnóti barátját útközben lelövi az egyik SS-katona. Még nem hal meg, s Radnóti egy társával segíteni akar rajta. A katona rájuk ordít s Lorsit közelről fejbe lövi, aki az útmenti árokba fordul. Erről a borzalmas jelenetről írta a költő utolsó razglednicáját, megjósolva saját sorsát: "Mellézuhantam, átfordult a teste/ s feszes volt már, mint húr, ha pattan./ Tarkólövós. — így végzed hát te is —,/ súgtam magamnak — csak feküdj nyugodtan./ Halált virágzik most a türelem. —I Der springt noch auf — hangzott fölöttem./ Sárral kevert vér száradt fülemen." A verset 1944. október 31-én írta Szentkirályszabadján.

Győr felé menet Radnóti teljesen legyengült. A katonák szekereket fogadtak, s a költőt huszonegy társával így szállították tovább. A katonák a győri kórházban akarják hagyni a kocsik utasait, de a kórház annyira zsúfolt, hogy nem veszik át őket. Tovább indulnak hát, és átdöcögnek a Rábca hídján, indulnak Bécs felé. Abda előtt megállnak. A kocsisok méltatlankodnak, haza szeretnének menni. A katonák összedugott fejjel tanakodnak, majd egyikük a közeli csárdába indul szerszámokért. Mikor visszatér a szerszámokkal, néhány munkaszolgálatost lezavarnak a Rábca árterén elterülő füzesbe, s gödröt ásatnak velük. A gátőr, egy fiatal asszony s néhány suhanc kíváncsian nézik a készülődést, s rosszat sejtenek. A katonák elzavarják őket, de ők tisztes távolból szemmel követik az eseményeket. Délután négy felé elkészülnek a széles, de sekély gödör megásásával. A katonák leparancsolják a két szekérről a foglyokat, és a füzes felé terelik őket. A magatehetetleneket társaik támogatják a töltésen lefelé. A foglyokat tarkólövéssel némította el egy altiszt és egy közlegény. Az áldozatok a gödörbe zuhantak. Akik nem bírnak a sírjuk szélén megállni, s beleesnek a verembe, azokat ott lövik agyon. A halottak között Radnóti Miklós is ott van. Az utolsó fogollyal kapartatják be a gödröt. Miután beföldeli társait, futásnak ered. A katonák őt is lelövik, aztán ők maguk földelik el... 1944. november 9-ét jelzik a naptárak.

Áz egyik szemtanú, Hujber Kálmán gátőr többek között így mesélte el a gyilkosság folyását: "Láttam, hogyan csinálták az egészet... Akinek már jártányi ereje sem volt, azt a másik kettő karon fogta, és úgy vitte oda... a gödörhöz... összesen 62 lövést adtak le... Nem volt méterre a puskacső fejüktől, aztán belehulltak a gödörbe... A sírból volt egy elágazás, amibe csak egyet temettek, azt, akinek a többit kellett elhantolnia... Olyan kevés föld volt rajtuk, hogy amikor eltemették őket, és odamentem, hullomzott a föld... nem volt fölöttük harminc centi sem..."

Radnóti Miklós felesége, Fanni és a költő barátai sokáig reménykedtek hazatérésében. Hiába. 1946-ban értesültek róla, hogy ő is az abdai áldozatok között fekszik. A holttesteket 1946 júniusában exhumálták. A költő kabátzsebében megtalálták a kis kockás füzetet hátrahagyott verseivel és ötnyelvű bejegyzésével: "Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére..." A költő földi maradványait 1946 augusztusában felesége, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor és Baróti Dezső szállítatták Pestre. Augusztus 14-én temették el. Sírja a Mező Imre úti temetőben őrzi csontjait.

D. Gy.

15