A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-11-18 / 47. szám
MINERVA HÉT Az emberiség történelme során a felfedezők, visszaérkezésük után, rengeteget meséltek úti élményeikről. Ezeknek egy része igaz volt, más részük csak puszta kitaláció. Beszéltek patás és szárnyas emberekről, különféle szörnyekről, amelyek több élőlény keveredéséből jöttek létre. Az afrikai utazók gyakran meséltek a strucclábú emberekről. De vajon léteztek-e ezek az emberek? A rejtélyt véletlenül egy francia származású amerikai utazó, Du Challiot közelítette meg először. A fehér vadászok közül ő volt az első, aki becserkészett és leterített egy gorillát. 1863- ban egyik útikönyvében így ír a strucclábú emberekről: "Bármerre jártam Észak-Gabonban, mindenütt ugyanazzal a névvel illették ezeket az embereket: »szapadinak« hívták őket." Szemtől szembe azonban sohasem találkozott velük. Száz év múlva, 1960-ban jelent meg a The Guardian című angol lapban a "Kétujjú afrikaiak nyomában" című cikk. A híradás egy afrikai törzsről számol be, amelynek tagjai két ujjon járnak, és a Zambézi folyó nehezen megközelíthető vidékén élnek. A helybéliek szerint teljesen normális lábfejük van, de csak két ujjal. Az egyik nagyobb a másiknál és enyhén görbül. A cikket senki sem vette komolyan. De egyre újabb hírek érkeztek. A Zambézi völgyében láttak szélsebesen nyargaló kétujjú embereket. Egy bizonyos Buster Phillips a Mpáta szurdokban látta őket, nem messze egy Feira nevű várostól. A férfiak magasságát másfél méteresre becsülte. Néhányat látott csak meg közülük, a fákon ültek, és valamit tépdestek róluk. Phillipset megpillantva villámgyorsan szanaszét futottak. A helybeliek félnek a kétujjúaktól, varázslóknak tartják őket. Nem sokkal később a Rhodesian Herald című újság közölte J. D. Clark amerikai paleontológus cikkét, amely hihetetlennek bélyegezte Phillips elbeszélését. Szerinte a helybeliek különös szandált viselnek, és ezért a homokban látott lábnyomokból arra lehetett következtetni, hogy csak két ujjuk van. De ekkor érkezett két meglehetősen homályos fénykép az afrikai Hartley városából. A feladó egy bizonyos Olson volt, aki maga készítette a felvételt két strucclábú helybeliről. "Egyszerűen hihetetlen, milyen magasra és milyen ügyesen képesek felugrani a fára, ujjaik segítségével." De a tudósok továbbra sem hittek a kétujjú emberekben, a fényképeket hamisítványoknak tartották. A hatvanas évek közepe táján egy Mark Maliin nevű katonai pilótának sikerült felvételeket készítenie a törzs egyik tagjáról. Beszámolója szerint a törzset a szomszédaik vadomoknak nevezik, a Kaniambe és a Senora folyók által közrefogott területen élnek. A tudomány továbbra is kételkedett a történet hitelességében, ezért a környékbeli törzsek legjobb ismerője is beszállt a kutatásba. Kiderült, hogy nem a vadomokról, hanem a vanyijákról van szó, akikről már a korai portugál utazók is beszámoltak. Ez idő tájt nevezte el valaki a tünetegyüttest rákolló-szindrómának. A vanyiják törzsének negyede szenved ebben a szindrómában. Bár ez számukra nem betegség. De ehhez meg kellett találni a törzset. 1971-ben elindult az expedíció. A helyi törzsfőnök határozottan kijelentette, hogy csak egy vanyija családot ismer a környéken. A három gyermek közül az egyik meghalt, de az egyik gyerek Kaniambétól nem messze él. Ez a férfi Mabarami Karúmé volt, öt gyermek apja, de mindegyik gyermekének ép a lába. Az ő lábán viszont csak két ujj volt. A családjában csak anyja nővérének fia született ugyanígy két ujjal, mint ő. Karúmé a Vadome-hegy lábánál született, két fiú- és két lánytestvére van, további öt meghalt. Karúmé állítása szerint több hozzá hasonló ember nem lakik a környéken. A férfinak valóban két lábujja volt, az egyik tizenöt, a másik tíz centi hosszú. A két lábujj egymásra merőleges volt. Salisburyban röntgenfelvételek is készültek a különös lábakról. A lábujjak közül csak az első és az ötödik fejlődött ki rendesen, a második, a harmadik és a negyedik csak csökevényesen maradt meg. A százhatvanöt centiméteres férfi ennek ellenére kitűnő futó volt. Azóta több helyen bukkantak "strucclábú" emberekre Közép- és Dél-Afrikában. Találkoztak velük Zambiában, Zimbabvében, Botswanában is. Maga Humboldt is írt róluk Guayanáról szóló könyvében. Tuvinyáknak nevezi őket, Suriname-ban éltek, Afrikából hurcolták be őket még a XVIII. században. Azóta sokat változott a világ. Etiópiában rábukkantak egy törzsre, Addisz-Abebától mintegy 400 kilométerre. A törzs több mint 50 tagja szenved a rákolló-szindrómában. Rákembereknek hívják magukat. Lennart Bohlin évéd antropológus három hónapon keresztül vizsgálta őket. Kétujjú lábfejükkel mindenféle mutatványra képesek, olyanok, mintha négy kezük volna. Ezt a fejlődési rendellenességüket nem titkolják, sőt mutogatják magukat. Versenyeznek, ki az ügyesebb, az erősebb. Olyan erősen képesek szorítani vele, hogy akár fegyverként is használhatnák. De inkább csak üdítőt töltenek vele a másik lábukkal tartott pohárba. PALOTÁS TAMÁS Ráklábúak Sok idegen jár az éjszakában... Leah A. Haley három és fél évvel ezelőttig csupán feleség, anya és könyvelő volt. A család barátait gyakran meghívták vacsorára vagy egyszerűen egy csésze kávéra. Élete a megszokott mederben folydogált, míg 1990 egy nyári napján rádöbbent arra, hogy eltérítették az idegenek. A tudatos emlékezet és a regressziós hipnózis segítségével fel tudta idézni, milyen típusú földönkívüliekkel találkozott. 1. A sápadt idegenek A teljesen szőrtelen lények kb. másfél méter magasak. Bőrük fehéres krétaszínű. Fejük felső része sokkal szélesebb, mint az alsó, szemük óriási, és ferdén helyezkedik el az arcukban. Az orrot két pici lyuk helyettesíti, az ajak nem kivehető. Hosszú, vékony karjuk van, és kezükön csupán négy ujj található. Ezek a lények az ágyából emelték ki a hölgyet, akinek úgy tűnt, mintha hatalmas mágnes vagy légüres tér vonzaná. Vastag, fehér fénypászmában "sugározták fel" az űrhajó fedélzetére, ahol egy köralakú helyiségben különböző orvosi vizsgálatokat végeztek rajta. Valami hosszú, ezüstös szerkezettel böködték a végtagjait, bőrmintákat vettek, kiemeltek egy petesejtet, kiemelték a szemgolyókat és valamit beültettek az orrüregbe. Ezután megmutattak neki egy hibrid csecsemőkkel teli bölcsődefélét, ami inkább melegháznak tűnt. Olyan ragyogó fény árasztotta el, mintha a teremtmények ettől növekedtek volna. Megmutattak neki egy kisfiút ábrázoló hologramot és közölték vele, hogy az az ő gyermeke. Azt is elmesélték, hogy ezek a csemeték azért jöttek a világra, hogy velük tökéletesítsék elöregedett fajukat... 2. A hüllőfélék Ilyen lénnyel csupán egy alkalommal találkozott az aszszony, de ez éppen elég volt. Amikor az idegen megjelent, Leah teljesen lebénult. Még volt ideje megfigyelni az aranypöttyös barna szemeket, a hegyes füleket, a pikkelyes bőrt, a hosszú, karmos ujjakat és a tűhegyes fogazatot. A hölgy szerint ezek az idegenek a galaxis legrútabb teremtményei. Szerencsére, ők csupán megfigyelő tevékenységet folytatnak... 3. A gumibabák Ezek a lények picik, alig érnek az ember térdéig. Hosszú, kócos hajuk van, kék egyenruhát hordanak, vörös vállszalaggal és valamiféle emblémával. Leah szerint ők együttműködnek az emberekkel, ki tudja, milyen cél érdekében. Egy kirándulás során futott össze velük, de láthatóan nem érdeklődtek igazán iránta... Leah A. Haley roppant kíváncsi rá, vajon honnan érkezhettek ezek a földönkívüliek, és kik is valójában. Talán egy másik időből vagy dimenzióból származnak? Földönkívüliek vagy netán bolygónk felszíne alatt éldegélnek? Esetleg csak a képzelet termékei? Bármik is legyenek, Leah esküszik rá, hogy találkozott velük, és reménykedik a további találkozásokban is... (Az UFO Universe nyomán) 21
