A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-11-18 / 47. szám

FIGYELŐ MT OT EV MERLEGE a Csemadok, amelynek elnöke Balga László, a színdarabokat és kultúrműso­rokat Zatykó Mária tanító néni rendezi. Az idén Szeder Fábián születésének évfordulójára emlékeztek, megkoszo­rúzták a templom falán lévő emléktáblát, kiállítást is rendeztek életéről, munkás­ságáról. A kiállítás anyagát gondosan elhelyezték, a tekercseket bármikor elő lehet venni és újra kiállítani. Szó esett az öregek havonta megrendezett talál­kozójáról, a falu legidősebb polgára, a 91 esztendős Balga József egykor a falu kisbírója volt, a korához képest jó egészségnek örvend és szívesen elbe­szélget a múltról, a régi eseményekről. Közben megérkezett a falu polgár­­mestere Zatyko Ferenc, mint mondotta az építkezésen volt, ami alatt a gázve­zeték építésének szervezését kell érte­ni. Mi azonban másról kérdeztük, aziránt érdeklődtünk, miért akarnak a szülők Csábon egyházi iskolát? — Az egyházi iskola iránti érdeklődés lehet vallási okokból is, de inkább azt gondolom, hogy az egyházi iskolában jobbnak vélik gyerekeik fejlődését, szer­vezettebb lehet az oktatás, de több lehet az oktatásra való anyagi ráfordítás is. Ám, ha őszinte akarok lenni és a távlatokban gondolkodunk, akkor azt is le kell szögeznünk, hogy ezzel lehetővé válik az iskola önállósodása, vagyis a magyar tagozat a saját kezébe veheti az oktatás irányítását és felépítését. — Úgy hallottam, hogy az iskola a múltban is elboldogult, szép eredmé­nyeket hagytak maguk után, például pilóta is került ki a magyar osztályokból? — Eredmények vannak, amit bizonyít, hogy sokan főiskolára kerültek közülük, például orvosok, mérnökök, papok és pedagógusok lettek. Az orvosaink saj­nos nem tértek vissza Magyarországról, de a lelkipásztorainkra büszkék va­gyunk, talán György Ferencet említe­ném, aki Nyugat-Szlovákiában, Nagy­­cétényben végzi papi munkáját és ápolja híveinek lelki üdvösségét. Tehát a dolgok úgy állnak, hogy az oktatás és tanítás folyt az iskolában eddig is, de az egyházi iskolától többet várnak a szülők. Az ő akaratukról van szó és ezt a falu mindenkori vezetésének tiszteletben kell tartania — mondta a polgármester... Körüljártuk még a falut, egy pillanatra megálltunk a gondozott focipálya mel­lett. A Leány-hegy tövében már leszü­reteltek, de a kukoricatáblák még haj­ladoztak az enyhe szélben a szövetke­zet földjein. Október vége volt, csendes és nyugodt őszi délután. MOTESIKY ÁRPÁD Öt esztendeje immár, hogy Csehszlovákiá­ban elkezdődött a bársonyos forradalomnak is nevezett politikai rendszerváltás, amelyet sokkal inkább a Szovjetunióban és más közép-kelet-európai országokban elindult bomlási folyamat, mintsem a csehszlovákiai politikai ellenzék tudatos aknamunkája ho­zott mozgásba. Ezt azért fontos hangsúlyoz­ni, mert enélkül aligha érthetnénk meg azokat a fejleményeket, amelyek az első, viszonylag nyugodt, ugyanakkor sajnálato­san rövid fázis után jelentkeztek. Ma már egyértelműen leszögezhetjük, hogy a kom­munista diktatúra bukása váratlanul érte az országot, s különösen Szlovákiában okozott zavarodottságot. Talán még emlékszünk rá, hogy Prágában és Csehország más nagy­városaiban is javában folytak már a tünte­tések, amikor az első nagyobb tömeg összeverődött Pozsonyban. Némi rosszmá­júsággal azt is mondhatnánk: a szlovákokat a csehek rángatták bele a forradalomba, mint ahogy 1968-ban is történt, s mivel a történelem gyakorta ismétli önmagát, a szlovák politika ugyanúgy hátba támadta a cseh törekvéseket 1989 novembere után, mint 1968 kora őszén. Ennek a magatartás­nak persze eltérőek lettek a következményei, bár az ország sorsát illetően egyformán tragikusaknak nevezhetjük azokat. 1968-ban Csehszlovákia katonailag megszállt ország­gá vált, ahol a közvetlen szovjet jelenlét már a csírájában elfojtott bármiféle reform­­kísérletet. S noha a vezetésben csehek is voltak, a legfontosabb posztokat mégis szlovákok (illetve szlovákiai politikusok) töltötték be, elvégre Gustáv Husák volt a pártvezér és az ország tényleges irányítója, Vasil Bil'ak pedig a főideológus. Az 1989-es fordulatot követően egyre markánsabban megmutatkozott a különbség a csehországi és a szlovákiai politikai gondolkozás között. A szlovákok 1918 óta permanensen jelenlevő, hol burkoltan, hol nyíltan jelentkező kisebbségi komplexusa a csehekkel szemben 1989 novembere után sem tűnt el, amiben — valljuk be — maguknak a cseheknek is volt némi szere­pük. Az egykori cseh ellenzékiek (Václav Havel és köre) tudatában voltak annak, hogy Szlovákiában alig kéttucatnyira tehető azok száma, akik nyíltan szembefordultak — a rendőrségi zaklatásoktól és a börtöntől sem visszariadva — a kommunista rendszerrel, tehát a megváltozott helyzetben elsősorban a csehekre vár az ország irányításának nem egyszerű feladata. Ezt nagyon sok szlovák értelmiségi nehezen tudta megemészteni, ráadásul módfelett bosszantotta őket a külföldi sajtó egyoldalú szemléletmódja is, hiszen amikor Csehszlovákiáról cikkezett, akkor elsősorban Csehországra célzott, Szlovákiát szinte levegőnek nézte. A cseh­szlovák fegyverexport átmeneti befagyasz­tása is elsősorban Szlovákiában okozott riadalmat, hiszen alapjaiban ingatta meg a szlovák ipart. Kiderült az is, hogy a kommunista propaganda által annyira fel­magasztalt indusztrializáció keretében Szlo­vákiában főleg energiaigényes, elavult tech­nológiájú és környezetromboló ipari üzeme­ket létesítettek, amelyek termékei kevésbé exportképesek Nyugat-Európában, egykori keleti piacaik pedig a Szovjetunió megszű­nésével összeomlottak. A külföldi beruhá­zók számára jóval kevesebb kívánatos cég akadt Szlovákiában, mint Csehországban, ezért a nyugati tőke is főleg Csehországot tüntette ki kegyeivel. A szlovák liberálisok, noha tudatában voltak ennek, nem tulajdo­nítottak komolyabb jelentőséget neki, s ez hamarosan megbosszulta magát. A szlovák nemzetiek olykor demagógiával jócskán megspékelve tálalták vélt vagy valós sérel­meiket, s fokozatosan a maguk oldalára állították a szlovák sajtó jelentős részét is, amely alaposan megdolgozta a közvéle­ményt. A csehországi liberálisok is rosszul mérték fel az erőviszonyokat, s a hatalmat átengedték a Václav Klaus körül tömörülő jobboldali pragmatikusoknak, akik tisztában voltak azzal, hogy Szlovákia a maga elavult gazdaságával és örökké elégedetlenkedő polgáraival csak kölönc lesz Csehország nyakán, és szinte elébe menve az esemé­nyeknek, finoman rávették az akkoriban ugyancsak diadalittas Mečiart és híveit az ország "békés" kettéosztására. Ma már nyilvánvaló, hogy Szlovákia szá­mára nem volt jó "üzlet" Csehszlovákia felbomlása. Politikai rendszere instabilis, napirenden vannak a belviszályok, ráadásul gazdaságilag még inkább kiszolgáltatottá vált, hiszen korábban legalább Csehország segítségére számíthatott, ma viszont kon­kurenciát jelent számára. Magyar szempontból a mérleg nem külö­nösen kedvező. Az öt év alatt jóformán semmit sem sikerült kiharcolnunk, vagy ha mégis, akkor óriási kompromisszumok árán. Iskolarendszerünk továbbra is válságos helyzetben van, egyetlen új intézményt sem sikerült felállítanunk, s ha Magyarország nem támogatna bennünket, már régen megszűntek volna könyvkiadóink, sőt lap­jaink nagy része is. A nevek írásában tett engedmények, a települések határába kirak­ható kétnyelvű helységnévtáblák — csupán ezek az öt esztendő aprócska vívmányai, de hol van még mindez attól, amire oly nagyon vágyunk. Szlovákia ma sodródik az árral, mert olyanok a politikai erőviszonyok, hogy nem lehet biztonságosan kormányozni. Azok az erők, amelyek a Nyugat-Európához való felzárkózást szorgalmazzák, kisebbségben vannak, de még ők is nehezen tudják elfogadni az összes ezzel járó feltételt, főleg ami a kisebbségi jogokat illeti. Épp a minap lehettünk szemtanúi annak a frontális táma­dásnak, amelyet a szlovák sajtó Csáky Pál képviselő ellen indított, mert azt találta mondani, hogy az EDU vezérkara Szlovákia eddigi besorolásának megváltoztatására ké­szül. Jellemző volt Ján Čarnogurský reagá­lása, aki azt sejttette, mintha ezt az egészet Csáky Pál találta volna ki, közben viszont kénytelen volt beismerni, hogy Szlovákia nemzetközi megítélése a legutóbbi parla­menti választásokat követően kedvezőtle­nebbé vált. E sorok írásakor Vladimír Meéiar azt fontolgatja, elvállalja-e a kormányalakítást, s ha igen, akkor kikkel. Nincs könnyű helyzetben, azt el kell ismerni, de hogy idáig fajultak a dolgok, abban legnagyobb mér­tékben ő a ludas. LACZA TIHAMÉR 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom