A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-28 / 44. szám
FIGYELŐ HÉÍ K Ö T É L H Ú Z Á S A legutóbbi szlovákiai parlamenti választások megmutatták, hogy a politikai erőviszonyok lényegesen nem változtak 1992 júniusa óta. Mečiar és pártja, a DSZM megőrizte támogatói bázisát a választók körében, noha nem kizárt, hogy ma sokan nem szavaztak rá azok közül, akik 1992-ben még igen, ugyanakkor nyilván számos új híve is támadt, elsősorban a Demokratikus Baloldal Pártjából kiábrándultak köréből, de a Szlovák Nemzeti Párt is átengedett néhány százaléknyi voksok a DSZM-nek. A politikai helyzetelemzők szerint a DBP (illetve a Közös Választás) vártnál gyengébb szereplése a választások egyik nagy meglepetése volt. Ebben kétségtelenül sok igazság van, de a Ján llupták vezette Munkásszövetség sikeres színrelépése és látványosnak is mondható előretörése csupán rávilágított arra a tényre, amelyről korábban nem nagyon beszéltek, nevezetesen, hogy a DBP támogatói között jócskán akadtak olyanok, akik tulajdonképpen visszasírták a "régi szép időket", de mert Peter Weiss egy modern szocialista pártot szeretett volna a DBP-ből kreálni, azzal büntették vakmerőségéért, hogy a Munkássszövetségre és a Kommunista Pártra szavaztak, sőt sokan Meöiarra. Az egyik szlovák lapban még olyan megállapítást is olvastam, hogy a posztkommunista országok közül egyedül Szlovákiában nem sikerült a baloldalnak megszereznie a hatalmat. Ez véleményem szerint mélységes félreértés; abból a hamis tételből indul ki, hogy a DSZM egy centrista politikai tömörülés. Sajnos ez is egyike azoknak a fogalomzavaroknak, amelyekkel a rendszerváltozás óta szinte naponta találkozik az ember. Egy pártot ugyanis nem a kijelentések és a deklarációk minősítenek, hanem a tettek. A DSZM pedig megalakulása óta egyebet sem cselekszik, mint destruál. Támadja az ellenfeleit, a demokratikus intézményeket, s legújabban a köztársasági elnököt is, tehát mindent elkövet azért, hogy egyedül birtokolja a hatalmat. Mivel Szlovákia a parlamentáris demokráciát választotta, a DSZM-nek ez a bolsevik magatartása konfliktusokat teremt, s nyilván Mečiart is idegesíti, hogy bizonyos játékszabályokat — ha formálisan is — be kell tartania. Amikor egykori hívei közül jó néhányan hátat fordítottak neki a parlamentben, szerette volna törvénybe iktatni a képviselők párthűségét. Ez ellenkezik a demokrácia elveivel, ezért buknia kellett. Az előrehozott parlamenti választásoktól azt remélte, hogy megszerzi az abszolút többséget, és nem kell osztoznia a hatalmon. Ehhez nem kapott felhatalmazást, s most érthetően elégedetlen, hogy egyezkednie kell. Olyan koalíciót persze szívesen vállalna, ahol partnerei csak statisztálnának, s az első pillanatban úgy tűnt, hogy az SZNP mellett a Munkásszövetségben is ilyen társra talál. Kiderült azonban, hogy a szociális demagógiájával parlamentbe került Ján Luptákot nem lesz olyan könnyű behálózni, az eddigi kormánykoalíció pártjai viszont már tudják, hogy mit várhatnak Mečiartól, ezért is ódzkodnak az együttműködéstől. Mivel Mečiar nélkül nincs DSZM, az a törekvés sem perspektivikus, hogy a DSZM úgy vállalja a koalíciót, hogy közben félreállítja a vezért. Mečiar egyébként is mindent elkövet azért, hogy ne lehessen vele koalíciót kötni, mert azt szeretné bebizonyítani, hogy egyedül ő képes Szlovákiát megmenteni. Van a jellemében valami Mussoliniból, s ezért sem tartom véletlennek, hogy az újfasisztákkal szövetkező Berlusconi kampányemberei segítették a DSZM választási kampányának szervezését. A választások után kialakult helyzetben csak egyetlen biztos pont van — és ez a köztársasági elnök. Most úgy tűnik, hogy az ő határozottságán áll vagy bukik a szlovák demokrácia. Ha Mečiarnak sikerülne őt lemondásra kényszerítenie (nyilvánvalóan ez a célja), akkor zűrzavar lenne úrrá az országon, s egy ilyen kaotikus helyzetben akár diktatórikus módszereket is igénybe lehetne venni. Nyilván tudatában volt ennek Ján Čarnogurský is, amikor kijelentette, hogy olyanokkal nem kíván koalíciót kötni, akik támadják a köztársasági elnököt. Talán furcsán hangzik majd, de a kialakult helyzetért részben a DBP választási kudarca is okolható. Weiss pozíciója a párton belül meggyöngült, s ezt Mečiar is jól tudja, ezért arra vár, hogy az egyik legerősebb ellenfelét a saját hívei "nyírják ki", s számára szimpatikusabb embert (Fogast? Kanist?) ültessenek a pártelnöki székbe. A DBP-nek azonban csak 12 képviselője van a parlamentben, s ezek közül sem számolhat mindenkivel, ezért a DSZM—SZNP—DBP koalíciót aligha fogják megkötni. A DSZM határozottan elutasítja az együttműködést Jozef Moravčíkkal és a Demokratikus Unióval, mert árulónak tartja, s ugyancsak nehezen képzelhető el a kormányszintű együttműködés a Magyar Koalícióval, amely sok szlovák politikus bosszúságára a vártnál jobban szerepelt, jócskán bonyolítva ezzel a koalíciós tárgyalásokat. Ha stabilis pártok lennének Szlovákiában, talán volna értelme a képviselők számolgatásának. De eddig csupán a KDM és a magyar mozgalmak maradtak egységesek a parlamentben, a többi párt kisebb-nagyobb mértékben átalakult, s ez a lehetőség továbbra is fennáll. Elmondható tehát, hogy nagyon nehéz lesz olyan kormányt alakítani Szlovákiában, amely a következő választásokig komolyabb viszontagságok nélkül kibírná. Általános az a vélemény, hogy hamarosan új választásokat kell kiírni, s addig különböző átmeneti kormányok fogják irányítani az ország hajóját. Ez nem járulna hozzá a helyzet stabilizálásához, sőt kaotikus állapotokhoz vezetne, s ebből tulajdonképpen Mečiar húzna hasznot, aki az ingadozókat is meggyőzné az erős kéz szükségességéről, s így a legközelebbi választásokon már abszolút győztesként ünnepeltethetné magát. Szlovákia belpolitikai válsága érthetően aggasztja a szomszédos országokat és általában a demokrácia híveit. Ismét meggyőződhettünk róla, hogy magyarellenes uszítással még mindig lehet választókat toborozni, s ez nem kedvez a szlovák—magyar kapcsolatok javítását szorgalmazó erőknek. Ez viszont nemcsak Szlovákiát, hanem Magyarországot is fékezi az európai intézményekhez való csatlakozásában. Á választások azt is megmutatták, hogy a lakosság egy jelentős hányada a lassú fejlődés híve, s inkább a csodákban, mint saját erejében bízik. Énnek a nem lebecsülhető számú törpegnek igen maradi a politikai szemlélete, s képtelen megbarátkozni azokkal az eszmékkel, amelyek a modern Európát megalapozták és a folyamatokat irányítják. Ezen persze nem lehet csodálkozni, elvégre a kommunista diktatúra 40 éve hatalmas rombolást végzett az emberek tudatában. Ráadásul az újszerű gondolatok elfogadtatása nyugaton sem megy olyan simán, legalábbis ezt bizonyítják az olyan jelenségek, mint az olasz neofasiszták előretörése, Haider Szabadságpártjának sikere Ausztriában vagy a Kanada egységét fenyegető québeci szeparatisták legutóbbi győzelme. Az igazi rendszerváltozáshoz — ez egyre nyilvánvalóbb — sok pénz is kellene. Korszerűsíteni kellene az elavult ipari termelést, dotálni kellene a mezőgazdaságot, hogy versenyképes maradjon a nyugati piacokon, sőt, hogy egyáltalán talpon tudjon maradni. A nyugati beruházók azonban nagy ívben elkerülik ezt a nyughatatlan országot, ahol nem érzik biztonságban a tőkéjüket, s ahol ráadásul a már elfogadott törvényeket sem veszik komolyan. A választások végeredményét természetesen nem lehet kétségbe vonni, elvégre demokratikusan, saját akaratából döntött a nép úgy, ahogyan döntött. De az a mondás is járja, hogy minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. S ebben is sok igazság van. LACZA TIMAHÉR 3
