A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-21 / 43. szám
EGTAJAK HÉT nézett, olyan furcsán, hogy egész megundorodtam —, s ami a legrosszabb, üres szívvel. — Na mibe, hogy igen. Nem emlékszem, kivel fogadott. De arra emlékszem, hogy néhány nappal szeptember 21-e előtt támadt ez az ötlet, csak úgy, váratlanul, mint egy szörnyű villámcsapás. El is fogadták azonnal; veszettül örvendeztek, hisz mindenáron el kell vadítani az érzéseiket, mert előttük az élet, az pedig csakis a legéletrevalóbbakat választja ki, a legerősebbeket, az ilyen alakokat, mint Hemán, ez a kitűnő Hemán azzal a tizennyolc évével, aki fejből mondja a levezetéseket, vagy verset farag Asuncion Silva modorában, vagy képes fogadni, hogy ö igen, hogy ő meg meri tenni — ahogy meg is tette egy délután, mikor mint egy trófeát szorongatta kezében azt a kis skapulárészerű zacskót, és mindenki szeme láttára lassan a táblához vitte —; mert az olyanok, mint te, Hemán, arra születtek, hogy fájdalmat okozzanak másoknak, akik olyanok, mint Eugenia kisasszony. — Fogadjunk, hogy nem. — Hát fogadjunk — mondta Hemán. Állt a fogadás. Hemán kijelentette, hogy mindannyiunk előtt, mind a negyven fiú előtt odamegy lassan a táblához. — Hogy tanuljon belőle ez a bolond vónlány — mondta. De a fogadás előtt sok más is történt, és most fel kell idéznem mindent, hogy Hemán el ne felejtse: ott volt például az a dolog a levelekkel. Mindig jó fogalmazó volt. Már az első évben iskolánk csodája volt, könnyedén írt verseket, vagy káprázatos okfejtésekkel tűzdelte meg a történelemdolgozatát. De az az első levél (melyet újabbak követtek, kezdetben kétértelműek, később pontosabbak, célratörőbbek, míg egy délután Eugenia kisasszony át nem adott neked egy könyvet, s abból elő nem került az első válasz, apró, gömbölyű betűkkel írva, nevetséges farkincákkal és az i betűkön köröcskékkel díszítve) az aljasság mesterműve volt. Tudom, mi módon, milyen buja kegyetlenséggel írtad, Hernán, egy egész éjszaka azt az első levelet, melyet ón — én magam — tettem az Amerikai Irodalmi Szöveggyűjteménybe egy pillanattal azelőtt, hogy az a csalhatatlan babérillat belibbent a tanterembe. Ezt az illatot egy kis fehér kámforos zacskó árasztotta, mely a kereszttel együtt ott függött Eugenia kisasszony nyakában, és amelyet csak egyetlenegyszer érintettek idegen ujjak. Visszafojtottuk a lélegzetünket, Hernán most már félt, tudom. Sőt, azon mesterkedett, hogy a könyv ne kerülhessen Eugenia kisasszony kezébe, de már elkésett vele. A nő meglepődve felemelt egy papírt, mely az íróasztalra hullott; a papíron ez állt; "Olvassa el, kérem", majd remegő kezét hirtelen arcához emelve, idegesen Hernánra pillantott (ő lesütötte a szemét), és már nem emlékszem, mit suttogott, mikor kiment az osztályból. De később, a következő napokon, mikor négyrét hajtott papírokat talált az íróasztalon, már nem hagyta el a termet. És ettől kezdve mondogatta azokat a közönséges ostobaságokat a korról, a szerelemről, úgy, hogy végül maga Hernán is megijedt egy kicsit. Igen. Mert csak sanda, kissé szertelen játéknak indult a dolog, de hirtelen összebonyolódott, és egy délután megkötötték a fogadást. — Mindannyiotok előtt, a táblára — mondta Hernán. A diákok napján, a Tengerész Klubban mindenki szeme láttára táncolt Eugenia kisasszonnyal. Eugenia csak nézett rá. Olyan furcsán nézett, hogy Hernánt, bár a hölgy vála fölött jelentőségteljes fintort küldött a többiek felé, azért zavarta a tekintete. Megsejtette, hogy minden összebonyolódhat, vagy talán, míg Eugenia kisasszony a lehetetlen dolgokról beszélt neki ("vannak lehetetlen dolgok, Hemán, maga nem is tudja, milyen fiatal"), Hernán úgy érezte, hogy megveti magát. Ahogy most én is megvetem őt, én, aki ezeket a sorokat írom, Hernán, megvetlek téged. De aznap már állt a fogadás, és az ember nem hátrálhat meg, még akkor sem, ha valami vadállati gaztettet kellene elkövetnie Eugenia kisasszony ellen — aki akkor délután egy rémes ruhát, egy jumpert vett örök fehér selyemblúza fölé. Ezért már maga se tudta, hogyan, sétára hívta Eugéniát a hajógyár felé, és a többiek egymást bökdösve nézték, hogy oson ki az a szegény boldogtalan, s utána az a nevetséges kámforillat, s utána én; mielőtt elindultam, odaszóltam az egyik fiúnak: — Add kölcsön a kocsid kulcsát. És cinkos mosollyal kölcsönadták. És amikor kifelé haladtam, kavargó gyomorral, hallottam, hogy valaki a nevemen szólít: — Hemán! — Mit akartok? — kérdeztem. Azt mondták, hogy áll a fogadás, el ne felejtsem a fogadást, és én azt mondtam, hogy persze hogy emlékszem, ahogy emlékszem mindenre, ami akkor délután történt a műhelyek közt, néhány félig bekátrányozott bárka mellett. És arra is, ami a következő napon történt az iskolában, mikor negyven kamasz döbbent csodálata közepette lassan a táblához sétáltam, ujjaimmal erősen szorítva azt a kis skapulárészerű valamit, akár egy trófeát. És emlékszem az osztályba lépő Eugenia kisasszony tekintetére is, nevetségesen kékre festett szemére, mely rémülten, fájdalmasan tágra nyílt, mint az őrülteké, és értetlenül rám szegeződött. Mert ott, a táblán, felakasztva, még egy kicsit himbálódzva, ott lógott egy kis fehér kámforillatú zacskó. Kesztyűs Erzsébet fordítása Darvaknak szól BALASSI BÁLINT Mindennap jó reggel Ezen repültök el Szóldogálván, darvaim! Reátok néztemben Hullnak keservemben Szemeimből könnyeim, Hogy szép szerelmesem Jut eszemben nekem, Megújulnak kínjaim. Látom, utatokot Igazítottátok Arra az ország felé, Az holott az lakik, Víg szivemet aki Ómagánál rekeszre; Valaha én rólam, Ki híven szolgáltam Valljon s emlékezik-é? V. BISTIKA FELVÉTELE Bujdosom, mint árva, Idegen országba Veszettül mint zarándok, Ruhámban sötét színt, Szivemben szörnyű kínt Viselek ón, úgy gyászolok, Szárnyam nincs mint neked, Kin mehetnék veled Ahhoz, az kit óhajtok. Szárnyad vagyon, repülsz, Szintén ott szállsz le, ülsz, Földében hol akarod, Te szomjuságodot, Szép forrásból csörgött Tiszta vizével oltod, Örömöm környékét, Az ö lakóhelyét: Paradicsomot látod. De ne siess kérlek, Tőled hadd üzenjek Neki rövid beszéddel, Vagy ha az nem lehet, Csak írjam nevemet Mellyedre fel véremmel, Kin megesmérhetsze, Hogy csak ő érette Tűrök mindent jó kedvvel. Adjon az jó isten Neki egészséget, Víg és hosszú életet Mint mezők virággal, Tündököljék sok jókkal, Áldja mindennel ötét; Nyomán is tavasszal Teremjen rózsaszál, S keserűtjön engemet. Sok háborúimban, Bujdosó voltomban, Midőn darvakat látnék Szép renden repülni S az felé halanni, Hol szép Julia laknék, El-felfohászkodván S utánok kiáltván Tőlük én így izenék. 17
