A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-10-21 / 43. szám

Duba Gyula

MŰTÁRGY (LETT) A CSIZMÁM

Vonzanak a régiségek, műkereskedések állandó látogatója vagyok. Időnként vevőjük is. Szenvedély ez, mint mondjuk a dohányzás, a különbség köztük, hogy ez néha többe jön. A műtárgyakat sem kerüli el az áremelkedés, négyzetesen drágulnak. A külföldi vevők beáramlása és az egyre jobban duhajkodó piacgazdaság pedig a csillagos egekbe veri fel az árakat. Különösen a festmények érdekelnek, olajképek elsősorban, de akvarellek és grafikák is, azonban más műtárgyakat is megbámulok. Keleti szőnyegeket, festett tányérokat és kristályvázákat, bronz gyertyatartókat és régi bútorokat szívesen elnézegetek. Ősi kováspuskák, rozsdás kardok és megkopott coltpisztolyok hosszan lekötik a figyelmem. Elbájolnak a finom régi porcelánok és metszett kristálypoharak, s a vén tölcséres gramofonok egyszerűen lelkesedésre késztetnek. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy a műkereskedésektől csak az antikváriumokat keresem fel gyakrabban.

A múlt ereklyéinek a világában való otthonosságom tehát tény. Ennek ellenére bizonyára érthető mélységes döbbenetem, amikor egyik műkereskedésben meglátom az egykori csizmámat! Legénykori csizmám néhány rézmozsár és egy barokk állóóra

társaságában díszeleg egy bidermeier komódon, fénylő szára rejtélyesen csillog. Tailós Prohászka István tehéncsordát ábrázoló akvarellje függ felette a falon. A közelükben klasszikus stílusú virágtartó oszlopon halálfejes SS brigadérsapka, csukaszürke, siltes fejfedők élesztgetik a történelmet. A falon kardok lógnak, s egy bekeretezett magyar nemesi címer. Szépen megtisztított és kifényesített csizmám látványa azonban magára összpontosítja figyelmemet. Megbűvölnek, mint átható tekintetű mágus a médiumát!

Látványuk kisebb vihart kavar emlékezetem mélyrétegeiben. Felforgatja régmúlt érzések és történetek virágcserepeit. Megidézi az eltűnt időt...! Közeleg a negyvenötös tél, csizma kellene a gyereknek! Tizenöt éves, sovány kamasz, búcsúkor részt vesz a legénykeresztelőn, felnőtt immár! Ünneplő csizma kell neki! A templomba, táncmulatságra nem mehet nélküle. Hosszú szekérút Lévára, cipészeket, vargákat járunk sorra ínséges, front utáni, zűrzavaros és nyomorgó békeidőben. Nincs bokszbőr, nincs talpbőr! A Koháry utcában bíztat egy mester: van talpbőre, bokszbőr is felsőrésznek, karcsú szárnak, de piros, pontosabban bordó színű! Nem lány ez, hogy piros csizmában járjon!,

mondja kedvetlenül apám. Anyám nem szól, gondterhelt, de a szeme nevet a gondolaton. Befestem én, ígéri a mester, olyan szép feketére festem, mint a pokolbéli ördögök ábrázata! Csillog majd, mint a szurok!

így lesz csizmám, karácsonykor már abban úrvacsorázom. Ha egyszer megkopik és vedleni kezdi fekete színét, rozsdásbarna és bíbor foltok törnek ki rajta, mint a lázbetegen. Fess, kényelmes csizma egyébként, a templomban férfiasán nyikorog, a lányok tekintete megakad villogó fényén. Melegzokni nincs ínséges időkben, a régiek szokása szerint kapcát kell húznom bele. Aztán ötvenben világgá mentem, s a csizmák otthon maradtak, a briccsesznadrág is, pantallónak és félcipőnek adták át helyüket. A csizmákat legutoljára a padláson láttam, a kémény mellett egy gerendába vert szögön lógtak, ott találtak maguknak helyet.

S most a bidermeier komódon tündökölnek. Elindítanak bennem egy bonyolult gondolatsort. Sejtem, hogy az idő sűrűsödik, valami készülődik. Az idő készül megmutatni magát! Fél évszázada lesz, hogy a csizmákat varrta a mester, valahol korszakos időváltás jelei mocorognak. Valami befejeződött, lezárult, elmúlt. Lépni készül a történelem, s mi bugyraiban kuksolok, érezzük a nagy lépés súlyát és rengését, mint valami mesebeli óriás léptének a lendületét! Magam akkor éreztem meg először, amikor évekkel ezelőtt a régiségkereskedésben megláttam egy répaásó villát! Azonnal megismertem, még nem felejtettem el. Erős, hegyes kétágú villa, ágait fényesre csiszolta a föld. Rájuk merőlegesen nyúlik a nyomótámasz a lábnak. A villa nyele elveszett valahol. Nem sokkal később ugyanabban az üzletben felfedeztem a nagyapám fúróit, erős törzsű, spirál alakú késsé kiképzett a hegyük, zömök forgatókarjuk keményfából van, oly ismerősök. A kamrában a gyalupad felett lógtak a falon, erős szögekre akasztva, keretes asztalosfűrészek társaságában. Öregattya szánkót, saroglyákat, mindenféle ház körüli tárgyat és szerkentyűket készített velük. Igen, a cirkálom, a nagy fából készült körző is ott függött velük, jól emlékszem! De a sejtés még alaktalanul bujkál bennem. Később azonban felfedeztem a műtárgyak, szobrok, festmények, ódon porcelánok között a zömök, megvasalt bükkfamozsarat és a súlyos, fekete vas sótörőt, amellyel a disznótorra készülve apám esténként a kősót törte. Zuhanó dördülésekkel porlasztotta az élesszögletű, sötéten erezett, szürkésfehér szikladarabokat, télen a tehenek is kaptak belőle a vályúba, hogy nyalogassák, s pótolják sószükségleteiket, és a mohó állatok érdes nyelvükkel szép simára is kerekítették kíszögeléseiket. S bennem erősödött a sejtés. Zablával és súlyos kolompokkal, a vezérkos vagy a bika viselte a nyakán, találkozva még jobban mocorgott bennem a sejtés.

Bizonyossággá akkor vált, amikor a kirakatban megpillantottam a tolltartómat! Egy-2