A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-08 / 28. szám
KIÁLLÍTÁS Soha többé A II. világháború idején mintegy 73 000 zsidót deportáltak Szlovákiából. Ártatlan emberek ezreit vitték vesztőhelyre, olyanokat, akik ellen pert nem folytattak, ítéletet nem hoztak. Ez a szörnyűség nem kerülte el Érsekújvárt sem, ahonnan 4843 személyt hurcoltak el. Az élők kötelessége, hogy ne feledkezzenek meg arról, ami akkor történt. A napokban a világ a Holocaust 50. évfordulóján számtalan rendezvénnyel emlékezik az ártatlan áldozatokra. 1994. június 5-én az érsekújvári zsinagóga udvarában nyílt meg az az emlékkiállítás, amelyet Deutsch Pállal, a zsidó hitközség titkárával rendeztem, hogy méltó módon tiszteleghessünk azok előtt, akik kizárólag származásuk, vallásuk miatt váltak a fasizmus áldozataivá. Az emlékkiállítás anyagának alapját Reichentál František festőművész, grafikus és pedagógus "Arbeit macht frei..." ("A munka szabaddá tesz...") című 16 szénrajzból álló ciklusa képezte. Magáról a festőről annyit illik tudni, hogy 1939-ben a fasizmus fellépésekor Magyarországra menekült, ahol álnéven alkotott. A háború befejezését követően Reichentál a lehető legygyorsabban szeretett volna emléket állítani a fasizmus mártírjainak, hiszen édesanyja, testvérei is a koncentrációs tábor áldozataivá váltak. Ekkor született a megdöbbentő szénrajzsorozat azokról a szörnyűségekről, amelyeket a zsidóság a fasiszta üldöztetés alatt élt meg. Nekünk, túlélőknek a képek a megélt borzalmakat idézik, de azt is sugallják, hogy a ma élők kötelessége, hogy ne feledkezzenek meg arról, ami akkor történt, ne hagyják elmosódni a náci terror áldozatainak emlékét. Van ennek a kiállításnak a megemlékezésen túlmenően egyfajta nem titkolt nevelési szándéka és célja is. Hiszen a mai generáció nem eléggé tájékozott ilyen téren, ugyanakkor többféle eszme hatásának van kitéve, s ezek némelyike hazug és veszedelmes. Az antiszemitizmus — akárcsak a fajgyűlölet, a megkülönböztetés minden formája — a legközönségesebb politikai mákony. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy ha sikerül ezt az agyrémet visszaszorítani, mindannyian jobb, igazabb emberek leszünk. Emlékezni és emlékeztetni kell, hogy ez a szörnyűség többé soha ne történhessen meg. A kiállítás utolsó paneljének nagybetűs felirata a "Soha többé", valamint a "Van-e nagyobb fájdalom, mint az enyém?" arra figyelmezetet és int bennünket: Nem szabad megengedni, hogy ez még egyszer megtörténjék. Önkéntelenül is Szent Ágoston szavai jutnak az eszembe, aki szerint: "Nem nagy dolog elkezdeni a jót, azt be is kell fejezni." Legyen ez a gondolat mindannyiunk krédója, amíg a fájdalmas múltra emlékezünk és a jelennel küszködünk. Strba Sándor HANGVERSENY Pelléas és Mélisande A Szlovák Filharmónia sok jelentős dramaturgiai újítást bevezetve és egy állandó jellegű minőségi színvonalat biztosítva sikeres évadot mondhat magáénak. Az egyik legradikálisabb újítás magát a bérletrendszert érintette — a már megkövesedett egységet új tartalommal töltve ciklusokra bontotta, lehetőséget adva ezzel arra, hogy ki-ki érdeklődése és stíluskörének függvényében választhasson a kínálatból. Az egyik ciklus jellegzetessége az volt, hogy minden hangversenyén elhangzott Claude Debussynek (1862—1918) egy-egy zenekari kompozíciója, bemutatva ezzel a szerző életművének gerincét, de olyan művek is felcsendültek, amelyek eddig koncertéletünk fehér foltjait képezték. A koronát e sorozatra — már a hivatalos évadzárás után — egy "ráadáskoncert" tette fel, melyen Debussy egyetlen operája, a Pelléas és Mélisande szólalt meg. Ez a mű a nagyközönség előtt szinte ismeretlen, utoljára az ötvenes évek végén szerepelt operaházunk műsorrendjén. Az ötlet megvalósításához a pozsonyi Francia Intézet is jelentősen hozzájárult. A Vigadó koncertterme zenés színpadi műnek nem szokott otthont adni. Most azonban a hazai zenekarhoz francia karmester, hat kiváló szólista és egy ötletgazdag rendező társult, biztosítva ezzel a roppant stílusigényes mű autentikus megszólaltatását. Az előadás érdekessége az volt, hogy mintegy átmenetet képezett a klasszikus operaszínpadi produkció és a koncerttermi megszólaltatás között. A zenekar hatalmas apparátusa a pódium közepén mintegy legyezőszerűen lett elhelyezve, ezzel kétoldalt teret biztosítva a színpadi cselekmény megelevenítésének. Itt játszották el aztán a művészek — díszlet, rekvizítumok és jelmezek nélkül, de fényhatásokkal támogatva — a drámai cselekményt. A rendező találékonyságának illusztrálásául csupán egy momentumot említek. Ez pedig az a bizonyos "toronyjelenet" — Mélisande az ablakon kihajolva hoszszú haját fésüli, s a kint álló Pelléast szinte elborítja a hajzuhataggal —, melyhez a színteret az orgona játszóházának feketével bevont teteje és az alatta álló zongora képezte. Az előbbin Mélisande, az utóbbin Pelléas ült, s kifejező játékukkal a legmagasabb rendű művészetet produkálták. Ezt a minden illúziót biztosító vizuális keretet belső tartalommal a zenei megszólaltatás töltötte ki. Hogy Debussy zenei nyelvezetét, ezt a lélek rezdüléseire érzékeny és pasztellszínekben oly végtelenül gazdag szövetet stílusosan tolmácsolni milyen rendkívül igényes feladat, az évadközi koncertek egynémelyikén is tapasztalhattuk. Most a zenekar szinte szárnyat kapva, mintha mindent kárpótolni akarna, igazi nagy teljesítménnyel ajándékozott meg. S ha még ehhez hozzávesszük a szólisták kifogástalan teljesítményét, összeáll az az élménykomplexum, mely felejthetetlenné tette ezt a rendkívüli estét. Varga József 18 A HÉT
