A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-10-07 / 41. szám
HÉT KIÁLLÍTÁS Insita ‘94 Aki a csodák és a mesék világában szeretne barangolni, annak ajánlom a naiv művészek nemzetközi tárlatát. Pozsonyban az újjávarázsolt Esterházy palota Stúr téri termeiben szinte alig tudtam betelni a sok látnivalóval, a meghökkentő képteremtéssel, az ötletek bizarr őszinteségével. Szinte akaratlanul is minden ország amatőr festője kifejezte hazája "lelki világát", rajtahagyta bélyegét a művein, az otthoni táj színei ott vibráltak a képeken. Néha az egymásba nyíló termekbe lépve meg se kellett néznem a tájékoztató cédulát, a festmények, szobrok magukért beszéltek. Például Elsa de Oliveira Souza: Krisztus, és Cornello Senna: Utolsó vacsora című képét csak brazil festhette. Az elsőn a kreolbőrű Krisztus mint cowboy (tehénpásztor) fekete kalapban, hosszú fekete hajjal lovagol a nagyszarvú barna tehenek előtt, a háttér sárga színe szinte közel hozza a fekete állatokat. Az Utolsó vacsorán is a sárga szín dominál és a fekete hajú tanítványok komoran néznek Krisztusra, aki középen feketén kiemelkedik közülük és nagy kék szemekkel néz reánk. De ugyanúgy felismerhetjük a francia tájat Roger Boinier: Aratók című képén. Ez a régi kódexek miniatűrjeit idézi, a középkor hangulatát érezni, a dohánybarna szín a sárgával párosítva végtelen melegséget áraszt, a tarlón érdekes vörös színű virágok, csokrok (talán pipacsok?), fent, a domboldalon egy nagy sárga kastély terpeszkedik, kíváncsi ablakokkal, tárt kapukkal. Megkapóan szép és elgondolkoztató a horvát Ivan Lackovič Croata: Haldokló fák című képe. Előtérben négy kiszáradt fa, derekukra kötve pedig négy kék színű nefelejcscsokor. Különösen a horvát és a lengyel naiv festők képein látni, érezni elsősorban társadalmi mondanivalót. Josip Generálié: Ne rejtsd el a szomszéd földjét című művén egy fejetlen, talpig felfegyverkezett katona egy faállványra tett levágott fejre (talán a sajátja lehetett?) szegezi puskáját. Távolban szintén fejet mintázó zöld fák lombjai között falusi házak és patakok bújnak meg. Furcsa, szívszorító kép, különösen akkor, ha alatta azt olvashatjuk, hogy a szerző 1975-ben festette. Mintha előre megjósolta volna az akkori Jugoszlávia mostani állapotát. Josip Bicanic: Menekülés Egyiptomból című falplasztikája már 1988- ban készült és a középkori oltárfaragó nyomán a mai menekülők, otthonukból elüldözöttek sorsát ábrázolja. A lengyel Jaroslav Miklaszewicz: A Vak ember emlékművének leleplezésére (1971) című képe igazi nagy népi szatíra, vitriolos ötletek halmaza. A szobor alján egy csapból víz csurog s egy szintén vak ember mossa kezeit, mint Pilátus, a másik oldalon kopasz, szemüveges vak úr szónokol, körülöttük furcsa arcú vaksi tömeg. A szobor kopasz feje, öltözete Leninre hasonlít, kezében fehér bot. És mindezt a naiv festő 1971-ben készítette! Nehéz lenne minden képet, látomást, népi szürrealista ábrázolást felsorolni. Vannak olyan alkotások, amelyeket hamarosan elfelejtek, de sok olyan őszinte, megkapó művel találkoztam, amelyek sokáig velem maradnak. (ozsvald) TELEVÍZIÓ Operagála Szeptember 10-én a III. Budapesti Nemzetközi Borfesztivál záró aktusaként a Magyar Televízió második műsora operagálát közvetített a budapesti Operaházból. A középpontban az a Marton Éva állt, aki 1969-ben mint az Operaház ösztöndíjasa a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Háry János Mária Lujzáját énekelte, majd pár éves operaházi tagság után kirepült a nagyvilágba, ahol a legmagasabb csúcsra küzdötte fel magát, s ma a drámai szopránok egyik ékessége. Az utóbbi években egyre gyakrabban tér haza, hogy érett művészetével közönségét gyönyörködtesse. Mostani gálaestjére olyan hírességeket hozott magával, mint az örmény lírai szoprán, Sona Ghazarian, a spanyol tenor, Giacomo Aragall (akire több mint két évtizeddel ezelőtt éppen Budapesten figyeltek fel), a német bariton, Bernd Weikl (akit pár éve Bayreuthban csodálhattam meg). Az otthoniak közül a még mindig ragyogó Melis György lépett fel és az Operaház zenekara élén az ugyancsak világjáró Palló Imre, annak a legendás hírű Palló Imrének a fia, aki 1926-ban Kodály Zoltán első Háry Jánosa volt. Az est műsora, melyet a még mindig sarmos Huszti Péter és szép felesége, Piros Ildikó konferált, pompásan volt összeválogatva, mert nemcsak egyes áriákat adtak elő, hanem nagyobb egységeket képező kettősöket is. A Végzet hatalma nyitánya után Marton Éva és Giacomo Aragall előadásában Tosca és Cavaradossi első szerelmi jelenete következett (az est "terhe" egyébként a vendéglátó művésznő vállaira, pontosabban hangszálaira "nehezedett"), hallottuk továbbá Aida és Amonastro kettősét a Nílus-parti jelenetből (Marton— Aragall), André Chenier és szerelme, Madeleine utolsó kettősét, mielőtt fejüket a guillotine alá hajtják (Marton—Aragall) és — mintegy a tragikumot közömbösítendő — Ghazarian és Aragall tolmácsolásában az est zárószámaként a Pezsgőáriát Verdi Traviatájából. Az est legszívhezszólóbb pillanata az volt, amikor Háry toborzója után Melis, az egykori pártfogó és védence Marton Éva egymás kezét fogva dalolták el a Tiszán innen, Dunán túl... kezdetű népdalt Kodály Háry Jánosából. Nem csoda, hogy Marton Éva szemében ott bujkált egy könnycsepp... Azt talán említenem sem kell, hogy az est minden száma a legmagasabb művészi színvonalon szólalt meg. A szünetben — külön ajándék a tévénézőknek — az Operaház Székely Bertalan Terméből közvetített kedélyes és kötetlen német és magyar nyelvű csevegés az est résztvevői között érdekes "titkokról" lebbentette fel a fátylat. Megtudtuk például, hogy Brend Weikl édesanyja magyar számazású, Palló Imre keresztapja maga Kodály Zoltán volt, s hogy Melis György októberben fejezi be 45. évadját az Operaházban. Varga József K A nagy ember halála A ma már "ántivilágként" is emlegetett időszakban, a hetvenes-nyolcvanas években — amikor nemcsak könyvkiadásunk, hanem még irodalmunk is volt — Mészáros Károly könyvére, A nagy ember halálára a kutya se figyelt volna fel, ami úgy értendő, hogy nemcsak a kritikusok hallgattak volna róla, hanem még irodalmunk félig-meddig "hivatásos" feljelentői is "annyiban" hagyták volna a dolgot. A könyvben ugyanis könnyű kis szórakoztató történeteket ad közre a szerző, akinek esze ágában sincs a világmegváltás, sorai közé nem bújtat kis- vagy nagypolitikát, a könyv ezért mindenféle félre- vagy belemagyarázási kísérletnek ellenáll, s nem több, de nem is kevesebb, mint aminek szerzője voltaképpen szánta: szórakoztató olvasmány. S éppen ez benne — legalábbis manapság, amikor íróink (tisztelet a kisszámú kivételnek!) olyasvalamire adták a fejüket, amihez enyhén szólva nemigen értenek, vagyis politikával meg üzlettel kezdtek foglalkozni — a felfigyeltető. Szóval Mészáros nem akar bennünket mindenáron "nevelni", nem akar bennünket a választási küzdelmekben állásfoglalásra bírni, jóllehet kétségtelen, hogy véleménye neki is van a világról. A könyv szórakoztató jellege persze — ne legyünk igazságtalanok! — egyrészt annak köszönhető, hogy a benne összegyűjtött írások zömmel ama bizonyos "ántivilágban" születtek (a Géaúr Budapesten) és A mosogató költő című annak idején az Irodalmi Szemlében is megjelent), szóval a bennük akkor még politikumként értelmezhető mozzanatok mára legalábbis semlegesekké lettek: a humorosan-gúnyosan ábrázolt "nagy emberek" ma már egyáltalán nem veszélyesek, s kisebb-nagyobb árnyékaik is nyugodtan kinevethetők. Hiába, az irodalom mégiscsak "kortermék". Mészáros Károly könyve egyébként — noha gondozását a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadó vállalta — a szerző magánkiadásában jelent meg, Szkukálek Lajos illusztrációival.- ver -18
