A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)

1994-09-30 / 40. szám

HÉT Staf Bischoff A PAPAGÁJ A nagy kiterjedésű jól ápolt park közepén álló villa elé elegáns autó gördült. A libériás sofőr kiszállt, lopva az órájára pillantott, és várt... Lord Jim Brooke épp abban az időben a nyakkendőjét kötötte a művészi kivitelezésű rámában függő tükör előtt. Aztán az ablakhoz ment, és a sötétbe vesző parkra nézett, ahol a közelgő vihar előszelétől hajladoztak a vén fák koronái. Nem éppen a legalkalmasabb időpont volt ez a látogatásra, de lady Pestont lemondani nem lehetett, neheztelt volna miat­ta... Morcosán fordult el az ablaktól, átment a tágas hallba, és mielőtt csengetett volna a komornyiknak, öntött magának egy pohár whiskyt. — Vihar lesz, Charles — mondta a komor­nyiknak. — Csukjon be minden ablakot és ajtót. Ránk ne várjon. Gondoskodjék róla, hogy a dolgozószobámban égjen a tűz a kandallóban, mert szokatlanul hűvös lett. És a kalitkát tegye a kandalló közelébe, nehogy a barátom megfázzon... És jól takarja be. Későn jövünk haza. — Ahogy parancsolja — hajolt meg a komornyik, és távozott. Lord Brooke végigsimította rövidre nyírt haját, és a dolgozószobájába ment. A falba rejtett nyitott páncélszekrény előtt a felesége állt, és az ékszerek között turkált. — Melyiket tegyem fel? — kérdezte. — Kérlek, csak semmi ékszer, vagy lega­lábbis kevés legyen — mondta nyomatékos hangsúllyal a lord, és erélyesen becsapta a széf ajtaját. — Lady Peston nem szívleli, mivel nem engedheti meg magának. — Meg aztán a te korodban legfeljebb akkor illő, ha a királynő tart fogadást... Hogy némiképp enyhítse kemény szavainak hatását, megsimogatta felesége ráncos nyakát. Lady Brooke mélyet sóhajtott, aztán átvetette csontos vállán a nercbundát, és távozott a szobából. Ahogy elhagyták a házat, Charles hozzáfo­gott, hogy teljesítse ura parancsait. Mindenek­előtt a kandallóhoz cipelte a hatalmas kalitkát papagájostul, aztán néhány hasáb fát dobott a tűzre. A parkot áthághatatlan sötétség lepte el. A fák ágai jajongva csapdostak a dühöngő orkán rohamaitól. Ahogy Charles elfordult a kandallótól, mintha valami zajt hallott volna a dolgozószoba melletti haliból. Mintha valaki nekiment volna az ajtó mellett álló mellvértnek. Fogta hát az ezüst gyertyatartót, meggyújtotta a gyertyákat és a sötét hallba lépett. — Van itt valaki? — kérdezte hangosan. Válasz helyett hatalmas ütést kapott a fejére, amitől nyomban összecsuklott. Éppen elütötte az éjfélt. A sötétből, mint egy kísértet, termetes alak bontakozott ki és rátaposott az égő gyertyákra. — Sam, ezt alighanem elintézted — hallat­szott egy szemrehányó hang az ajtót takaró zöld függöny mögül. Egy magas, sovány férfi lépett elő onnan és a komornyik fölé hajolt, akinek kidülledt szemei a semmibe meredtek. — Ráfizetett a kíváncsiságára — mondta a másik férfi, és felvonta a vállát. — Ő az oka, Jeff... — Remélem, hogy több ilyen meglepetésben nem lesz részünk — jegyezte meg Jeff és érezte, hogy nyirkos lesz a tenyere. — Semmi vész — nyugtatta meg cimboráját meg jómagát is a termetes Sam Flanagan és betuszkolta társát a szobába. — A többi személyzet egy külön házikóban lakik jó öt percnyi járásra innen, a méltóságos úrék meg — tette hozzá grimasszal — Londonban vannak. Ez jó húzás lesz, százszázalékra biztos. Hiszen eddig már húsz fontomba került az információ... Kesztyűt húzott, és felgyújtott minden égőt a szobában. Aztán a táskájába nyúlt, elővette a szerszámokat és szólt a cimborának: — Gyerünk a széfhez, Jeff! A tartalma a miénk lesz. A kandallóban pattogva égtek a tölgyfaha­sábok. Jeff Matan tökéletes munkát végzett. Néhány perc múlva a széf ajtaja kitárult... Felváltva rámolták ki a tartalmát. A szemük közben egyre jobban kidülledt az ámulattól. Jóleső remegéssel rakták ki a különféle ékességet: platinát, aranyat, briliánsot és gyöngyöket. Az ékszerek értékét többmillió fontra becsül­ték. Jeffnek felindultságában reszketni kezdett az álla. Aztán újra benyúlt a széfbe. Megint szeren­cséje volt. A legtávolabbi csücskéből egy zacskó csiszolatlan gyémántot kotort elő. Súlyos volt... Sam Flanagan szólni sem tudott. Jeff bambán bámult rá, aztán felugrott, rohangálni kezdett a helyiségben, és szinte meghibbanva egyre ezt kiáltozta: — Milliomos vagyok, Jeff Matan milliomos! A cimborája ezalatt az előkészített zsákba hányta a zsákmányt, aztán elkapta Jeff karját és szólt, hogy távozzanak. A hallban közönyösen lépték át Charles testét, akinek élettelen tekintete mereven bámulta a mennyezetet. Nem kellett sokáig gyalogolniuk, a közelben parkoltak le kocsijukkal. Azzal vitték el a gazdag zsákmányt... — Semmi... Ez kétségbeejtő! — háborgott Ray Timer, a Scotland Yardból, és fel-alá rohangált az irodában, mint valami dühös oroszlán a ketrecében. — A tettesek alapos munkát végeztek, ezt el kell ismerni... — Egyetlen hiba nélkülit — tette hozzá bosszúsan Shower őrmester. — Nincs nyom, ujjlenyomat, cigarettavég, semmi... A felügyelő idegesen tömködte a pipáját, és dühöngött: — A parkban az eső elmosta a nyomokat. Tökéletes bűntett, s mi szinte tehetetlenek vagyunk... Az őrmester lehajtotta a fejét, mintha ő tehetne róla. — Mi lenne, ha... Nem fejezte be, csupán lemondóan legyintett rá. Ő meg a kollégái már mindent elkövettek, ami tőlük tellett. Semmiről sem feledkeztek meg, hogy kiderítsék szegény Charles meg­gyilkolásának és lord Brooke ékszerei elrablá­sának körülményeit. S a hallgatag öregúr egyre a rendőrséget okolja, hogy semmit sem tesz. — Van valaki annál az öreg morcosnál? — kérdezte kis idő múltán az őrmester —, nehogy panaszt tegyen ránk. — John Duncant küldtem el hozzá — mondta a felügyelő. Bár úgysem találunk már ott semmi használhatót. Egyszer csak hirtelen kitárult az iroda ajtaja, és Duncan rontott be rajta. Köszönés helyett azt kérdi a főnöktől: — Ismeri Jeff Matant? A választ meg sem várva fogta a telefont, és felhívta a rendőri ügyeletet. — Jeff Matan? — ismételte magának a felügyelő. — Hiszen ez régi ismerősünk, a páncélszekrények szakembere... Mi van vele? Duncan csak intett a kezével, mert éppen jelentkezett az ügyelet. — Kérem Jeff Matan címét! — kiáltotta a kagylóba. — De gyorsan! Az adatokat lejegyezte a noteszába, és a felügyelőhöz fordult: — Rögtön oda kell mennünk, mert másképp olajra lép. Útközben mindent elmondok. Úgy száguldottak az autóval, mint a meg­szól lottak.x London külvárosának egyik mellékutcájában van egy olcsó panzió. Egyik egyszerűen berendezett szobájában ült Sam Flanagan és Jeff Matan. Éppen a gazdag zsákmány elosz­tásában voltak belemélyedve. — Ez a homlokdísz és nyakék a tiéd... Jeff a növekvő halomra tette az ékszert. — Add hozzá még ezt a pici smaragdot is! S ekkor kopogtak az ajtón: — Bevihetem a teát? — kérdezte udvariasan a folyosóról a panzió tulajdonosnője. Flanagan felállt, az ajtóhoz lépett, és egy résnyire megnyitotta: — Adja ide a kancsót, éppen öltözködünk — mondta magyarázatképpen, és kidugta a kezét, hogy elvegye a tálcát... Abban a pillanatban hirtelen lendülettel belökték az ajtót, és néhány rendőr meg detektív tódult a helyiségbe. — Amint látom, éppen a legjobbkor leptünk meg benneteket — mosolyodott el Duncan. — Charles a fejetekbe kerül — jegyezte meg a felügyelő. — Indulás! A két rablógyilkos hallgatagon ült a rendőr­autóban. Nem értették, miként bukkantak a nyomukra... Lord Brooke húsz év után először reggelizett később a szdkásosnál. Eltolta maga elől az üres teáscsészét, és a feleségére nézett. — Az új komornyik ma délután érkezik — mondta mély sóhajjal lady Brooke. — Nagyon sajnálom Chariest, megbízható volt... A lord lassan felállt, szomorúan bólintott, és szótlanul távozott a dolgozószobába. Kinyitotta az ósdi barokkstílű szekrényt, és kivette a mogyoróstálat. Aztán a kalitkához lépett, és szólította tarka papagáját: — Lóra, hozom a reggelit. Erre a madár kidugta fejét a rácsok között, és komótosan csipegetni kezdte a mogyorót az ura tenyeréből. Ahogy a papagáj bekapta az utolsó szemet is, a gazdi szemrehányó pillantást vetett rá: — Hogyan köszöni meg az okos papagáj a reggelit? — Milliomos vagyok, Jeff Matan milliomos! — rikácsolta Lóra, és az egyik magasabban lévő ülőkére ugrott. Vércse Miklós fordítása J. Polák illusztrációja 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom