A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-23 / 39. szám
r E rósz varázsszere Kezdetben volt a céklalé, majd a női ivarú pajzstetvekből kotyvasztott kenőcs, majd a henna, a kis-ázsiai cserje leveléből készült festék, az 1883. évi amszterdami világkiállítás óta pedig a hölgyek legkívánatosabb kozmetikuma az ajakrúzs. Már a sumérok is használtak 3500 éve ajakpirosító kenőcsöt, s a Krisztus előtti XIV. században élt Nofretete egyiptomi királynénak, IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó feleségének bódító sminkje is fennmaradt az utókorra, világhírű mellszobra révén. A középkor asszonyai hennával színezték az érzékiség és szépség szimbólumát, és szenvedtek érte a nyálkahártyát bántó hatása miatt. A 11 évvel ezelőtt rendezett világkiállításon állt elő egy párizsi illatszerész a mai ajakrúzshoz hasonló, selyempapírba göngyölt piros zsírrudacskával: "Érosz varázsszerével.'' A száj érzéki szépségének kihangsúlyozására alkalmazott módszerek sokat változtak az idők folyamán. Nagyanyáink anno még ajkukat harapdálták titokban, hogy a csábító piros színt előcsalogassák, mivel a hőn áhított rúzst még csak kevesek engedhették meg maguknak. Nofretete "kozmetikusok" egész csapatát foglalkoztatta arcának ápolására. A görögöknél viszont a piros ajak a férfiak és a kéjnők körében volt elterjedt. Érosz varázsszerének feltalálásával a sminkelés fáradságos művelete könynyebb lett, de szinte elérhetetlenül drága is egyben. Németországban 100 évvel ezelőtt 100 márkába került a zömök színező ceruzácska, s csak századunk 20-as éveiben vált megfizethető közszükségleti cikké. Sarah Bemard, a világhírű tragika pirosította először nyilvánosan ajkait vele, s ezzel a rúzst elindította diadalútjára. Marlene Dietrich és Greta Garbo a 30-as években a többi között érzéki, keskeny, ledér ajkukkal hódítottak. Szinte hihetetlen: az ajakrúzs csak 1950-ben nyerte el mai külsejét — a tokot, amelyből a rúzs csavarással bújik elő, Amerikában találták fel. Bármit is változott a forma, az összetevők azonban szinte ugyanazok maradtak: méhviasz, olajok, színezőanyagok és — új vívmányként — ajaknedvesítö szubsztanciák. (Az APA alapján) INTIM FEHÉRNEMŰ A nők ruházata mindig is hozzátartozott a kellemes, csábos külsőhöz. Ennek egyik jellegzetes darabja volt még a múlt században is a fűző. A fűző terjedelmes alsónemű, félig eltakarta, sokszor kihívóan kiemelte a kebleket, burkolta a derekat, s a comb felső harmadánál véget ért ugyan, de a harisnyatartó hosszan lecsüngött róla. Általában hátul fűzték össze, a szobalány, a férj vagy házibarát segítségével. Volt olyan is, amelyet oldalt vagy elöl kellett összefűzni. Formái igen változatosak. A spirál alakú olyan volt, mint egy mozgó ketrec, ferdén elhelyezett fémszalagok szorították össze a derekat, s ezek a légzés ritmusára kitágultak. Volt végig gumizott, halcsont nélküli fűző, s a fűzők királynőjének a "dinamófűzőt" tartották, amelyben speciális készülék biztosította a kimeríthetetlen villamos energiát, "természetes hővel" látva el a testet. Ez állítólag a vérkeringést serkentve kedvezően hatott a szervezetben jócskán felhalmozott zsiradék eloszlatására. A divat megkövetelte, hogy a nő ötven-hatvan centiméteres darázsderekúra szorítsa össze magát. (Ma is ilyen derék kell ahhoz, hogy valaki egy ismert magazin címoldalára kerüljön.) A francia nőmozgalom 1899-ben indított harcot az egészségtelen alsónemű ellen, de rövid időn belül csatlakoztak hozzájuk az angol, a német és az amerikai nők. Végül a halálos Ítéletet az első világháború mondta ki a fűző felett. Az önkéntes ápolónők, a gyárakban dolgozó munkásnők úgy találták, akadályozza munkájukban. De ahogy eltűnt a fűző, megjelent és világhódító útjára indult egy másik intim női ruhadarab, a melltartó. Otto Titzling, német kereskedő Amerikában nagybátyja boltjában ajánlgatta az intim ruhadarabot a századelőn. Egy nap azonban a panzióban, ahol Titzling lakott, beköltözött Swanhilda Olafsen, izlandi énekesnő. Wagner-szerepeket énekelt, és termete is méltó volt a wagneri operák hősnőihez. Otto Titzling nem maradt érzéketlen az énekesnő iránt, és hamarosan feltűnt neki, mennyire zavarja ideálját a fűző, annál is inkább, mivel az énekesnő keble, enyhén szólva, figyelemre méltó méretű volt. Részint a felébredő szakmai buzgalomtól, részint a szeretett nő iránti részvéttől vezettetve, Titzling törni kezdte a fejét, és hosszas, számára egyáltalán nem kellemetlen próbák után, 1912 egyik estéjén átnyújtotta Swanhildának a világ első- és rögtön extra méretű melltartóját. Az énekesnő megkönnyebbülten pihegett az ifjú feltaláló karjaiban. A jótettet üzleti siker követte, Titzling összefogott Hans Dervinggel, a neves fehérneműgyárossal, s elkezdték a melltartó nagyüzemi gyártását. Az énekesnő jól fejlett keble mentette meg a nőket a fűző kellemetlenségeitől. 27
