A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-23 / 39. szám
HÉT EGTAJAK UTAZÁS OTWOCKBA Miron Bialoszewski Egyszer épp kiruccantam Otwockba (június negyedikén, tegnap, 65-ben). Alighogy a vonat elhagyta a Stadiont és továbbindult, egyszer csak egymásnak esünk. Máris fékezett. Hirtelen észbe kapott. De miért? Klapp! klatty! kihajolunk az ablakon, összevissza kérdezgetjük: mi az? ki az? Valaki alá, a mienk alá. De csak találgatás. Kirohantak. Lefoglalták a helyüket, aktatáskával, szatyorral, vagy lemondtak róla. Én állok. A többiek elszaladtak. Egy részeg pítyókos lefoglalta az ablaknál és elrohant. Mert már kisütötték: — aláesett — rohanok kihúzni! — hát fekszik — mondják, ismételgetik, mutogatnak, a peronra — de, hogy épp így esett alája, a lába majdnem a vonat eleje alá — de hogy így le tudott fékezni — több szerencséje volt, mint esze. Rám szólnak, hogy üljek le: — üljön le az úr, látja, elrohantak — leülök, ülök, visszajöttek, amazok. Az a pityókos, akié az aktatáska, meg a többiek; a pityókos megáll az ablaknál. Visszajön még egy, szintén a többiek közül, ez az ő táskája, mert amaz átadta a helyét, ismerőse. — És ez az úr? — azzal a hölggyel megszólalt, valamit arról, akit kihúztak Én is valamit. Kiderült — hogy a férje. Az aktatáskás. Nem az, aki az ablaknál. De nincs is (semmi megértenivaló). Mindenki akart mindenkivel, leginkább a mi pityókosunk — katona (mert katona esett alá) — ááá... hát kihúztam... a lába esett alája, de rém nehéz volt áthúzni, alig ment át a feje — és újra kezdi — nézzék az órámat, elpattant a szíja, amikor kihúztam, de azt hiszem, nem történt semmi baja, alighanem a bordái, lefogadok, a szeme kidülledt, de úgy különben kutyabaja, azt hiszem, semmi komoly, biztos semmi, rögtön elvitték. — és mondott valamit? — nem, a szeme kidülledt, igen, biztos a bordái, vagy talán még az se, rögtön bekísérték az őrszobába, a peronra... — mit lehessen tudni, ha kidülledt a szeme. — ugyan, ha lenne valami, akkor lenne, de így? maga ment, vagyis vezették... — mit beszél!... dehogy ment maga, négyen vitték, láttam — ugyan mit beszél maga, én húztam ki; hogy maga látta (ezt a másikhoz) — én húztam ki, ott voltam, el is pattant az óraszíjam, nézze! ott voltam, a saját szememmel! nézzék! ez látta, hogy úgy vitték!... én vittem ki, hogyne, a peronra csakugyan úgy vittük ki, de tovább már a saját lábán ment... — na és, ha kidülledt a szeme, biztos az ijedtségtől — ha lesóztak volna neki egyet, rögtön fölpattant volna — és mi lesz vele, ülni fog? — még hogy ülni, nem tudni él-e? — miért ne élne, én magam húztam ki — tudja is maga — bezzeg maga tudja — biztos részeg volt — részeg — a pityókos erre, hozzám meg a hölgyhöz is — miért, talán aki józan nem esik a vonat alá? — peeersze, hogy, már hogyne esne — helyesel a hölgy — a részegnek az ördög a barátja — mondja a pityókos, és közel hajol hozzám — a részegnek az ördög a barátja — csizma volt a lábán... kihúzták, talpra állították, de kidülledt a szeme és elvágódott... nem lehet tudni mi baja? de biztos semmi — részeg Széttolják az ajtót, lendülettel. Hegedűvel. Az aktatáskás bután vihog, az ülő, a pityókos megmagyarázza. Egy férfi. Idősebb. Hegedűs. Vasúti. "Kiment a lány az erdőbe." A második, a harmadik? nem emlékszem. A negyedik: "Bugyet szolnyce." Az egyre csak vigyorog, vigyorog. Az aktatáskás, Emez meg játszik. A másik tovább mondja. — csizma volt a lábán. Én húztam ki. — Tessék? — kérdi a hegedülő — Aláesett. Egy katona... — és mesélni kezdi. Egy másik hozzátold. A harmadik is. A hölgy is bele. A hegedűs nem szakítja félbe. Kérdezget. Azok csak mondják, mondják. Tovább húzza. Abbahagyja. A muzsikálást. Most ő kezd mesélni. Hogy hogy volt egyszer máskor. Az is vonaton volt. Ő rajta volt. A vonat hirtelen ugrott egyet, s megállt, mintha megijedt volna. Valaki megrántotta a vészféket. Mert valaki aláesett. Rohannak oda. Ott fekszik. Bizony... éjszaka volt... odavilágítottak. Bizony... ajjé, hogy mi volt ott! — Megint muzsikálni kezd. Amaz meg vigyorog. A képébe. A hegedűs képébe. Aki megint húzza. A "Kaska-Maryška" obertást. Az aktatáskás, a vigyorgó, mesél most a muzsikusnak. A muzsikus muzsikál. Félbehagyja. A vigyorgónak. Valamit. Mond. Játszik. Most amaz valamit. Neki. Tovább húzza. Nagy lendülettel. Befejezte. Nem jár körbe pénzért. Ha már így összejött minden... Már az ajtóban áll. A pityókos hirtelen. Hozzá: — Mért hegedül maga? mi? mért hegedül? Koldulás! — hja, uram, a németek se tudtak munkára kényszeríteni, most se kényszeríthetnek. — menne inkább dolgozni, hisz jó erőben van még... — uuuugyan... túl vagyok már a hatvanon — pedig nem néz ki ötvennél többnek! (ez nem igaz) Hirtelen fölkiált egy asszony: 16
