A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-08 / 28. szám
LÁTOGATÓBAN is hazalopattam a gyereket, ha úgy gondoltam, hogy ezt kell tennem. Miközben beszélünk, Zsuzsika mosolyogva hallgatja, s csendesen megszólal: — Csodálom anyut! El sem tudom képzelni, mihez kezdenék, ha nekem lenne két ilyen gyerekem. — Amikor megszülettek a gyerekek, bizony sokan "tanácsolták", hogy adjam be őket intézetbe, de én nem tudtam volna álomra hajtani a fejem azzal a tudattal, hogy lemondtam róluk, s nincsenek mellettem. Ide tartoznak. Őket még jobban kell szeretni, mint az egészségeseket. Az egyik ember itt áll helyt, a másik ott, nekem itthon kell helytállnom. A férjem igen jó ember, mindenben számíthatok rá, de a gyerekek főleg az én gondom. Talán azért is, mert tudja, én mindig helytállók. — Van a családnak egy álma, amely mára már szinte elérhetetlen — nyitok új témát, s Erzsiké rögtön tudja, miről van szó. — Két évig intéztem a dolgot. Már-már úgy látszott, minden rendben lesz, mégsem sikerült. Bár nem mondtam le róla, reálisan szemlélve a dolgot úgy ítélem meg, elérhetetlen. Egy elektromos meghajtású tolókocsiról van ugyanis szó. 93 ezer koronába kerül. Nekünk ez olyan elérhetetlen vágyunk, mint mondjuk másnak egy gyönyörű új személyautó. Zsuzsikának ugyan van tolókocsija, de ő sajnos nem tudja hajtani, mert a csontjai és az izmai nem alkalmasak rá. Ezáltal mindig más ember segítségére van szorulva, még akkor is, ha a faluba, vagy a ház elé szeretne kimenni. Én mindig a rendelkezésére állok, de úgy érzem, néha fölösleges vagyok, hiszen egy 24 éves lánynak, akinek megvan a baráti köre, nem mindig jó, ha anyuka is ott van, ha anyuka kíséri el a színházba, moziba, diszkóba és máshová. Neki is megvannak már a maga titkai, és szeretne a lehetőségekhez mérten "önállósulni", tehát legalább a faluban önállóan közlekedni. — Kedves Erzsiké, beszélgetésünk során többször említette, hogy mind testileg, mind lelkileg erős asszony. Meddig futja az erejéből? — Ötvenéves vagyok, remélem az egészségem engedi, hogy sokáig erős maradok. Nagyon rám vannak utalva ezek a gyerekek. Kiskoruktól én hordtam őket iskolába, különórákra: hittanra, németre... Én járok velük orvoshoz. Talán nincs is a kórháznak olyan osztálya, ahol ne fordultunk volna meg... így telik az életünk. De ne higgye, hogy boldogtalanok vagyunk, hiszen szeretjük egymást. L Dusik Éva (J. Polák illusztrációja) A 10-es szám varázsa Amióta egy kicsit érdekel a labdarúgás, azt tapasztalom, hogy a kisebb-nagyobb klubokban, de akár a falusi csapatokban is mindig harc folyt a 10-es számú mezért. Ami nem ejt ámulatba, hiszen a balösszekötő poszton bizony nagyon-nagy játékosok játszottak, hogy ne menjünk messzire; Puskás (Öcsi) a magyar, majd később spanyol válogatottban. A 10-es mez kötelez, általában nemcsak jól képzett, technikás játékosok viselik, hanem a góllövésben is eredményesek. Mindezek a minap jutottak eszembe, amikor a jolsvaiak 10-es számú játékosát kaptam lencsevégre, aki Csereháton, a Kanyapta patak mentén született: Boda Ferenc mérnök és a gólok szerzésében sem eredménytelen. Igaz, ősszel jobban ment a gólszerzés, de jobban szerepelt a csapata is a II. ligában. A múlt esztendőben ünnepelték a csapat, a labdarúgás fennállásának 65. évfordulóját. Ám most nem erről van szó, hanem ott kezdeném, hogy az év márciusában kezembe került a rozsnyói újság egyik példánya, amelyben azt olvastam, hogy Boda Ferenc mérnök lett a járás elsőszámú labdarúgója, és ott találjuk a legjobb sportolók között is az 1993-as esztendőben. Akkortájt éppen Szepsiben jártam, és nem sejtvén a dolgot, a Csemadok TV titkárától, Boda Ferenctől megkérdeztem, hogy ismeri-e a szóbanforgó futballistát? Boda Ferenc mosolyogva — némi büszkeséggel — válaszolta, hogy illene ismernie, hiszen a fiáról van szó, akire büszke a család, de nemcsak a foci miatt, hanem az ifjabbik Boda Ferenc jó tanuló volt, és szavalóként eljutott Komáromba is a Jókai Napokra. A huszonnégy esztendős labdarúgóval érdekes beszélgetést folytatott Ondrej Ďuriš, a jolsvai csapat egyik szervezője. A tájékoztatóból megtudhatjuk, hogy Boda Ferenc mérnök nős, egy kislány boldog édesapja, kedvtelései a labdarúgás, az olvasás és a zene. A honi csapatok közül a DAC-nak szurkol, külföldiek közül az AC Milan a kedvenc együttese. A múlt esztendő júliusában igazolt át Jolsvára, addig a szepsi Jednota Klub játékosa volt. A labdarúgásról az alábbiakat vallotta: — A foci már gyermekkorom óta vonzott, negyedikes koromban Buzitán kezdtem a versenyszerű játékot az iskola csapatában. De nem sokáig, mert felfigyeltek rám a kassaiak, és a mostani FC-nek lettem az igazolt játékosa, ahol több poszton is kipróbáltak a serdülő-ifik csapatában. Nagyon sokat köszönhetek Gajdoš edzőnek, aki végül is az 1985—86-os idényben bajnokságra, majd a csehszlovák bajnoki cím elnyerésére vezette a csapatot. Később az ifjúsági csapatunk több külföldi turnén is szerepelt, különösen Hollandiára emlékszem, ahol Algéria, Dánia és a vendéglátók előtt végeztünk az élen. — Még ifísta koromban — akkor a Szlovák Nemzeti Ligában küzdöttek — részt vettem a nagyokkal a téli alapozáson (1988—1989), aminek eredményeként a bajnokságban pályára is léptem a zsolnaiak és a nagymihályiak ellen. Többször cserejátékos is voltam, ami azt jelenti, hogy a fontos tartalékok közé soroltak. Nagyon bíztam, hogy eljön majd az én időm is, de a Hrivnák—Štafura új edzőpáros kezdett megfeledkezni rólam. Mivel játszani akartam, elhatároztam, hogy elhagyom klubomat, ahol sok-sok szép élményben volt részem. így lettem a kerületi bajnokság I. A osztályában küzdő Szepsi csapatának játékosa 1990-ben. Sajnos hiába rúgtam a gólokat, csapatunk kiesett, alsóbb osztályba került, küzdöttünk a visszajutásért, de nem sikerült. Dušan Radolský, a DAC egykori edzője meghívott a nyári felkészülésre és néhány próbajátékra, de az utána következő új edző csak azt ajánlotta, hogy legyek a 22 tagú keret tagja, és majd meglátjuk. Ismét játszani akartam, így a dunaszerdahelyiek ajánlatát nem fogadtam el. Ekkor jött a jolsvaiak ajánlata, aminek megörültem, hiszen a II. ligában való játék sem csekélység. Örülök, hogy a Magnezit-hoz kerültem, jól érzem magam, elégedett vagyok; a vezetőség elkövet mindent, hogy a feltételek a jó játéknak megfeleljenek... A kemény munkát egyébként megszoktam, hiszen főiskolai tanulmányaimra is gondolni kellett, de sikerült, mert jól tudtam az időmmel gazdálkodni. Egyébként a kassai magyar ipariban érettségiztem, majd a Kassai Műszaki Főiskolán szereztem elektromémöki diplomát. Még valamit: a szerény labdarúgó elmondta, hogy nagyon sokat köszönhet az édesapjának, aki egykoron a buzitai csapat erőssége volt, tőle tanulta az első lépéseket, kapta a biztatást a futballpálya zöld gyepén. Motesiky Árpád A HÉT 7
