A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-16 / 38. szám
HETEGTAJAK HOLDIMÁDÓK Z. NÉMETH ISTVÁN Fotó: Borzi László Várjuk, hogy előbújjon a Hold. A kutyák által megugatott, költők által megénekelt sárga gömb, amelyet hihetnénk sajtnak, lapos korongnak is, a hűséges kísérő, a holdkórosok kedvence, a fogyó és hízó, jóságos apó. Fülledt, meleg éjszaka van. A tücskök harsányan ciripelnek. Ülünk a fűben, egy kisebb domb tetején, és várunk. Bámuljuk az eget, fürkésszük a környéket. S közben halkan beszélgetünk. A bátyám ötlete volt ez az egész. Ő az, aki képes volt idáig fényképezőgépet, távcsövet, noteszt, villanylámpát, írószert, kaját, kávét és még ki tudja mit cipelni, akivel az utolsó napokban alig lehetett bírni, titokzatos ábrázattal jártkelt a szobájában, hümmögött, az erkélyről az eget vizsgálta, számításokat végzett, régi, rossz szagú könyvekben lapozgatott, és egyre a naptárt forgatta, meg teleírta apró, cikornyás betűkből álló feljegyzésekkel. Persze akkor még nem nagyon törődtem a dologgal, ^hiszen azon a véleményen voltam, hogy mindenkinek tiszteletben kell tartani a hobbiját, a rigolyáit, a mániáit, s amíg egy másik ember életét vagy szabadságát nem veszélyezteti, lehetőleg nem lecsapni rá vagy megakadályozni bármiben, esetleg ostoba, dilettáns kérdésekkel zaklatni, s ezekkel őrületbe kergetni. A készülődés csak néhány napja lett számomra érdekes, amikor a bátyám félrehívott egy sarokba, s bizalmasan megkérdezte tőlem, hogy elkísérem-e éjjeli útjára. — Eszemben sincs! — válaszoltam. — Éjjel aludni szokás. Persze ő csodabogár volt, akit nem nagyon érdekeltek a szokások. A felnőttek kissé fogyatékosnak tartották értelem dolgában, pedig szerintem csak a másságát nem akarták elismerni, s azt, hogy a bátyám néhány dolgot még náluk is jobban tudott. — Az éjjel földreszállnak a Holdlakók! — mondta titokzatos arccal, amire természetesen elkapott a nevetés. Megvárta, míg újra emberi formát öltök, és csak azután hagyott ott. — A Holdon nincs élet! — loholtam a nyomában. — Legalábbis ezt tanultuk az iskolában. — Iskola!!! — forgatta a szemét, és becsapta előttem a szobája ajtaját. — Menj egyedül! — sziszegtem be a kulcslyukon, és én is visszavonultam a szobámba. Ledőltem az ágyra, hogy olvasok, de a gondolataim minduntalan visszakanyarodtak az előbbi beszélgetésre. Mit számolgatott olyan gondterhelten ez a kölyök? Miért utazgatott folyton a csillagvizsgálóba? Mit tárgyaltak az egyik fiatal, szakállas csillagásszal? Holdkóros lett? Csak tudnám, milyen az a holdkórosság! Majd utánanézek az egyik lexikonban! Egyszóval a dolog nem hagyott nyugodni. Kora délután volt. Úgy tettem, mintha továbbra sem érdekelne az egész. Közben persze figyeltem a bátyus minden mozdulatát. Kinek telefonál, és miről cseveg, milyen könyvet forgat éppen, mit rak a hátizsákjába. Este megjöttek a szülők, hullafáradtak voltak, rögtön nekiestek a televíziónak, és kimeredt szemmel bámulni kezdték. Közben el-elszundítottak egy kicsit, a legvadabb reklámokra persze mindig felriadtak, és hangosan szidták a minőségi mosóporokat. "Holdkórosság, szomnambulizmus: alvásból kiinduló és ismét alvásba átmenő ködös állapot, amelyben az egyén komplikált mozgásokat is biztosan végez, de nem képes olyan teljesítményekre, amelyeket éber állapotban elvégezni nem tudna. A tökéletes és valóságos felébredés után a történtekre nem emlékszik. Pszichopatáknál, epilepsziában szenvedőknél, agyvelőgyulladás utáni állapotokban észlelhető." Ekkor bemerészkedtem a bátyám szobájába. — Nem vagy te piszlpata? — kérdeztem tőle. — Lehet, hogy epesziád van... — Micsoda? — nézett rám. — Miket beszélsz itt összevissza? — Lepilepisziád! — mondtam gyorsan. — Inkább azt döntsd el, hogy kíváncsi vagy-e a holdlakókra! Nem úgy nézett ki, mint akinek kigyulladt az agyveleje. Megvontam a vállam. — Csak azért megyek veled, hogy ha tényleg megjelennek azok, akiket mondasz, legyen valaki rajtad kívül, aki a saját szemével látja őket. És így igazat tudjon adni neked, ha majd a kételkedőknek elmeséled az egész kalandot. Mert különben... Nem tudom, mennyire győzték meg óvatos érveim, mert türelmetlenül közbevágott: — Öltözz! És most itt ülünk a dombtetőn, a Hold sehol. Felhők takarják, amelyek méltóságteljes lassúsággal vonulnak előtte. Nem engedik, hogy akár egy másodpercre is előbukkanjon. Ám a bátyus nem ideges. Nyugodtan ül, révedezik, néha elszív egy-egy cigarettát, és jobb híján az ón fejemet tömi a tudományos ismereteivel. Én már nem bízom az egészben. Ha tudtam volna, hogy ez lesz! Tulajdonképpen megszöktünk otthonról. Nem először követtünk el ilyesfajta csínyt, s talán nem is utoljára. Úgy osontunk ki a városból, mint két felpakolt, cingár árnyék. A rétre érve kifújtuk magunkat, majd irány a domb! — Most már igazán beszélhetnél többet is a holdlakókról! — nógattam a bátyámat, de az egy számomra ismeretlen rendeltetésű műszert tanulmányozott. Én ittam egy kis kakaót, és figyelmesen vártam, mi fog történni. Kezdetben persze semmi nem történt. Később sem. Amikor aztán az összes kakaóm elfogyott, amit magammal hoztam, és kezdtem nyűgössé válni, a bátyám végre hajlandó volt beszélgetni. Beszélgetni? Beszélni! A holdat istenítette, pontosan ismerte az átmérőjét, a tömegét, a sűrűségét, pályájának adatait. Egy kissé zavart, amiért nem értek olyan szavakat, mint ekliptika, libráció, fázis, excentricitás, szinódikus keringési idő, de nem mertem közbeszólni, nehogy megint hallgatás legyen a vége. Aztán jött a felszín, a síkságok, lánchegységek, kráterek, tengerek. Ez utóbbiakban persze nincs víz, ezt meg sem kellett kérdeznem. Valamivel jobban érdekelt, amikor a sok unalmas adat után bátyám a Hold vallásos tiszteletéről kezdett beszélni. Mélyeket szívott a cigarettájából, és arról 16
