A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-16 / 38. szám
HÉT OTT JÁRTUNK Mindig azt keresik, ami nincs Közhely, bár valóban így van, hogy a piacnak megvan a maga varázsa, feltéve, ha a piac mint "köz-hely" nem kong az ürességtől, hanem elbűvöl árukínálatával, nyüzsgésével, tarkaságával. A dunaszerdahelyi három piac közül egy keddi napon a város központjában lévőre vitt el a lábam. Soha sem jártam még itt, holott a várost aránylag ismerem. A látvány meglepett, bár végkövetkeztetéseket (kedd és késő délelőtt lévén) nem vontam le belőle. A pultok mögött négy asszony ácsorgott, és várta a potenciális vevőt, aki (egyedül lévén) akár én is lehettem volna, ha nem más szándékkal fordulok be a rövid utca házsorai mögött meghúzódó kis piactérre. Az árusok, kicsit pejoratív mellékízű szóhasználattal: a kofák — jó emberismerők lévén — rögtön megsejtik mi járatban vagyok. Valamennyi készséggel beszédbe elegyedik velem, sőt még a szomszédból egy nyugdíjas úr is, aki szinte mindennap megáll a piacon egy kis baráti tereferére. Németh Zoltán, Hegyi Anna, László Miklósné és Karácsony Mária érzékletesen próbálja elmagyarázni nekem, hová is tűnt a piac, amely azért szombat délelőttönként csak feltámad halottaiból. — Reggeltől ilyen kevesen vannak? — kérdezem hitetlenkedve. — Igen, ma hatan árulunk, s nem tudom volt-e vagy huszonöt vevő déli tizenkét óráig — mondja nagy hévvel özv. László Miklósné. — S mit vásároltak? — Csak azt, ami van... — neveti el magát. — Paprikát, almát, paradicsomot... Az a baj, hogy semmi sem olyan szép, mint amilyennek lennie kellene, mert nagy volt a szárazság, az öntözés meg ugye nagyon sokba kerül. — Érdemes-e Dunaszerdahelyen árulni a piacon, egy olyan városban, ahol rengeteg embernek van kis kertecskéje, s megtermeli benne a konyhára valót. — Szombaton jobban megéri — szól közbe Hegyi Anna —, ezen az egyetlen napon lehet valamelyest üzletet csinálni, bár meggazdagodni nemigen lehet belőle. Az a helyzet, hogy mi valamennyien öregek, nyugdíjasok vagyunk, s a ház körül megtermett zöldség, gyümölcs eladásával egy kicsit javítunk az anyagi helyzetünkön, mert bizony nagyon kicsi a nyugdíj. Én már ma reggel is itt voltam hatkor. Hegyétéről járok be kerékpárral. Nincs messze, csak néhány kilométer, de az autóforgalom kellős közepén vagyok kénytelen közlekedni, s bár egészséges vagyok, mégiscsak elmúltam már hetvennégy éves... Estére nagyon elfáradok, s mindig megfogadom, többet nem jövök, ám reggel azért mégiscsak elindulok, mert megszoktam már. Nemcsak a piac hangulata, az emberek hiányoznának, hanem ezek az asszonyok is, akikkel együtt árulok. A többségük nyugdíjas, özvegy. Olyanok vagyunk már, mint a testvérek... Csak az a baj, hogy az utóbbi időben ugyancsak csökkent a vásárlóerő. Kétszer meggondolják az emberek, amikor kiadnak egy koronát... — Aki a földdel dolgozik, tudja, milyen nehéz megtermelni a leendő árut — folytatja László Miklósné. — De higgye el, eladni még nehezebb, mert nincs az embereknek pénze, s akinek kertje van, az eleve nem vásárol a piacon. Viszont az sem szép látvány, ha otthon fonnyad el a megtermelt zöldség. Inkább mégis megpróbálkozik az ember, hátha eladja, hiszen nyugdíjasok vagyunk. — Ma reggeltől, ezen a vérszegény "piaci" napon mit sikerült eladnia? — kérdezem Hegyi Annától. Az idős asszony körülnéz a pultján, és már sorolja is: — Eladtam három kiló almát, két kiló szilvát, egy üveg paradicsomlét és fél liter mákot. Ez minden. Van úgy, hogy egész nap harmincnegyven koronát keresünk, ám előfordul az is, hogy bejön a háromszáz-háromszázötven korona. Nagyon változó. Vannak jó piaci napok, mondjuk szombatonként, ám a többi napon nehéz előre látni, hogyan alakul a forgalom. Közben megérkezik a hőn áhított vevő, ám olyasmit keres, ami éppen nincs a pultokon. Sóskát. — Mindig azt keresik, ami nincs — neveti el magát Karácsony Mária. — A sóskával sok a baj, ha nem viszik el rögtön, hamar megfonnyad, és akkor már senkinek sem kell. Egyébként ritkán keresik, ennek ellenére szoktunk árulni. Most éppen nincs. Mint ahogy fejtett bab sincs, ahogy nálunk mondják "fejtett borsó". ismerünk, s tudjuk, hogy becsületesek. Szegények és becsületesek. Vannak megbízható emberek. Eddig még mindig megadták a tartozásukat. Ha megjön a segély vagy a nyugdíj, rögtön hozzák. Amíg beszélgetünk, hozzánk csapódik a szomszédban lakó nyugdíjas úr, Németh Zoltán, akinek az életéhez ugyanúgy hozzátartozik már a piac, mint az ott áruló asszonyokéhoz. Szinte naponta megnézi őket. — Ismerősök, jóbarátok vagyunk — mondja a 64 éves Németh Zoltán — segítek nekik, ha kell, bár én itt nem vásárolok, hiszen van kertem. Nagyon szeretem ezeket az asszonyokat, Higgye el, többet érnek, mint a mai tizenhat évesek. Tele vannak energiával, temperamentumosak, és nem ijednek meg a gondoktól. Őket az élet nevelte, és mindennel meg tudnak küzdeni. Olyanok mint az igazi, jó katona... Édesanyámra emlékeztetnek, aki nyolcvan évig élt, és nagyon sokat dolgozott. Én valóban azt gondolom, hogy csak a munkának van értelme, Nemigen termett a nagy melegben. Ha öszszeszed az ember néhány kilónyit, sorbanállnak érte, s egy pillanat alatt elviszik. Csak hát nincs... És almából is hiány van. — Miből látni, tudni, hogy nincs az embereknek elég pénzük? — Sok mindenből — válaszolják szinte egyszerre. — Alkudoznak. Néha ötven filléren megy a vita, jobban mondva mi — ha lehet — azért engedünk az árból, ha látjuk, szegény emberrel van dolgunk. A minap az egyik asszonyka — meséli László Miklósné — öt cső kukoricát vett meg tőlem tíz koronáért, s hozzá még fél kiló paprikát. Ugyancsak nézte a pénzecskéjét, hogy marad-e még kenyérre... Egyszercsak jön vissza, hogy ne haragudjak, de visszahozta a kukoricát, mert nem tudna kenyeret venni; nem maradt annyi pénze... Visszavettem. — Miből látni még, hogy valakinek kevés a pénze? — Rögtön látni — mondja Hegyi Anna —, szinte rá van írva. Meg aztán ki is derül, hiszen sokan vásárolnak ezt-azt hitelbe. — S maguk hitelbe is adnak? — Adunk hát, persze csak azoknak, akiket eredménye, gyümölcse. A nem tisztességes munkával való meggazdagodásnak egyszer meg kell szűnnie. Én hiszek abban, hogy csak a valódi munkának van jövője, értéke és értelme. — Ön mint kívülálló, hogyan látja, miért nincs a piacon hétköznap is nyüzsgés? — Egyszerűen azért, mert nincs az "utcának", a kétköznapi embernek pénze. Mindenki rá van utalva arra, hogy maga termelje meg a zöldséget, gyümölcsöt. Ma az is kertészkedik, aki azelőtt nem csinálta. Nagy a munkanélküliség, a szociális segély kevés, és a nyugdíjak sem hágnak a Tátra csúcsáig. Ez nemcsak a piacon tükröződik vissza, hanem mindenen. Ám azt is figyelembe kell venni, hogy világválság van, s lehetne még rosszabb is... — S itt még béke van! — Két fontos dolog van az ember életében — teszi még hozzá búcsúzóul Németh Zoltán —, az egészség és a béke. Ha ez a kettő megvan, nem kell félni a jövőtől. Majdcsak lesz valahogy... Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA 7
