A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-09-02 / 36. szám
HET rr BEKAESO Most is gyakran eszembe jut a csoda, ami gyermekkoromban esett meg velem. Nyolcéves lehettem akkor, második osztályba jártam. Egy szokatlanul meleg júniusi délután, amikor udvarunkon a tyúkok is hűvösre húzódtak, hirtelen elborult az ég. Villámlott, csattogott, s én gyorsan bemenekültem a konyhába. Éppen idejében, mert olyan szélvész kerekedett, hogy minden port, szemetet fölkapott az udvaron. De még a cserepet is lesodorta a tetőről. Az ablakon át figyeltem kifelé, ahogy kavarog a por, s viszi a szél a szomszéd szalmakazalját. Ha erősebbet dördült, behúzott nyakkal bújtam anyámhoz, aki a mosóteknő körül foglalatoskodott. — Ne félj, kis buksim, ha kiadja a mérgét, elvonul a vihar. De csak nem akarta kiadni a mérgét a hirtelen istenítélet. Egyre sötétebb lett az ég, és szokatlan suhogással, ropogással nyíltak meg a menny csatornái. Zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az udvaron hatalmas tócsák kerekedtek, piszkossárga csermelyek nyalták a földet. — Jaj, elönti a víz a pincénket! — sopánkodott anyám, és kétségbeesve tördelte a kezét. — Bepenészedik a krumpli meg a zöldség. Am amilyen gyorsan jött a vihar, olyan hirtelen el is vonult. így mégis igaza lett anyámnak. Még csöpörészett kissé, aztán elállt az eső. Ki-kidugta orrát a nap is a felhők rongyaiból. Félelmem gyorsan elpárolgott, meztéláb szaladtam az udvarra homokvárat rakni, csermelyt gátalni. Ahogy tapicskálok a patakká duzzadt, bugyorgó árban, látom, két kis béka ugrik a partra. Olyan kecsesek, olyan hamvaszöldek voltak, mint a frissen fakadt papsajt. — Nahát! — kiáltottam izgatottan. — Milyen aranyos kis békák! Markomba kaptam őket, ott pislogtak gombostűfejnyi szemükkel. — Honnan kerültek ezek a békaporonytok? — kérdezte a konyhából kikukkantó anyám. Csakugyan. Mindenfelé parányi békák pihegtek és ugrándoztak. Teli volt velük az udvar. A szomszédok is kitódultak házaikból csudát látni. Az asszonyok meglepetten csapták össze kezüket. — A vihar kapta fel őket. A szél hátán kerültek hozzánk — magyarázta János bátyó, a szomszédunk, s csizmája orrával odébb taszított egy csóró békát. — Mégis, honnan jöhettek? — Ki tudja. Valamelyik tóból vagy mocsárból ragadhatta el őket a vihar. , Egyre több apró béka ugrált, nyüzsgött körülöttünk. János bácsi az orrát fintorgatva nézte őket, és köpött egyet. — Vinné el őket a fene — mormogta. — Utálatos férgek! Megnehezteltem János bátyóra, hogy ily gorombán vélekedik a békákról. Nekem tetszettek a kis állatkák. A kamrában kerítettem egy befőttesüveget, és beleraktam vagy húszat. Egymás hátán kapálózva igyekeztek kijutni a dunsztosüvegből. De mindig visszacsúsztak. Ahogy anyám meglátta, mit csinálok, rám szólt. — Mit akarsz azokkal a férgekkel? Hagyd békén őket! — Holnap beviszem valahányat az iskolába. — Minek vinnéd? Nem kerekedik abból semmi jó. — Megmutatom a tanító úrnak — Ugyan. Látott ő különb békákat is. Nem hallgattam anyámra, s másnap bevittem a békákat az iskolába. — Mi is fogtunk békát! — kiabálták a fiúk, ahogy beléptem az osztályba. — Mi is fogtunk, de elengedtük őket. Pajtásaim körülfogtak, s nézegették az üvegben hemzsegő békasereget. Az üveg tetejére lyuggatott zsírpapárt erősítettem, hogy legyen levegőjük. Padtársam, Jankó Béni váratlan mozdulattal letépte róla a zsírpapirt. — Mért nyúztad le, te... te buta?! — löktem oldalba Bénit. Amíg Bénivel vitatkoztam, Dózsa Feri fölvihogott, és kiragadta kezemből az üveget. A fiúk összegabalyodtak, és gyúrni kezdték egymást. Valaki kiborította a békákat, amelyek szerteugráltak a tanteremben. A lányok sikoltozva kapaszkodtak fel a padok tetejére. — Jaj! Békák! Félünk a békától! Nagy kavargás támadt. Dobogtak, ordítoztak, lökdösődtek a fiúk. Én is közéjük rontottam. Az éktelen zsivaj közepette nyitott be tanító úr. — Mi ez a szörnyűség?! — dörögte már az ajtóból. — Mi történik itt, gyerekek? A fiúk gyorsan a helyükre ugrottak, de a lányok a padok tetején maradtak. Féltek a békáktól. — Tanító úr! A békák! Tele van az osztály békával. — Azért szobroztok a pad tetején? — Félünk a békáktól! Tanító úr fölvonta a szemöldökét. — Mondjátok el, mi történt. A lányok egymás szavába vágva mesélték el a történteket. A tanító úr a fejét csóválgatva lépett föl a dobogóra. — Fiúk! — mondta a torkát köszörülve. — Fiúk, azonnal fogdossátok össze a békákat, s rakjátok vissza az üvegbe. Gyerünk! A fiúk zörögve-börögve szétszéledtek, és nagy igyekezettel másztak a padok alá, hogy összeszedjék a riadt békaporontyokat. Minden béka visszakerült az üvegbe. Tanító úr Bajusz Lacival, a hetessel levitette az üveget az udvarra. Meghagyta neki, az udvaron borítsa ki a békákat az üvegből, menjenek Isten hírével. A lányok a helyükre ültek, s csönd ereszkedett a teremre. Tanító úr, miután beírta a hiányzókat az osztálykönyvbe, felém intett. — Te, gyere ki! Rosszat sejtve tápászkodtam föl a padban, s kiálltam a dobogó elébe. Tanító úr karon fogott, és odalódított az első pádhoz. — Hajolj a padra! Húzódozva hajoltam a padra, mert sejtettem mi következik. O meg előhúzta nádpálcáját, ami nem is nád volt, hanem veresgyűrű. Megsuhintotta először, másodszor, majd harmadszor. A harmadik suhintás már nagyon csípett. Följajdultam, és megvakartam a hátuljámat. — Fáj? — kérdezte. — Fáj. Nagyon fáj. — Nekem nem — jegyezte meg. Többet azonban nem suhintott rám. Megkönyörült rajtam. — Lódulj a helyedre! — mondta. Helyrekászálódtam. A nadrágom alatt kegyetlenül égett és viszketett a bőröm. — Állj föl! — dörrent rám, s hozzátette. — Tudod, mért poroltam ki a nadrágodat? Könnybelábadt szemmel néztem rá. — Azért — folytatta mondókáját —, mert megszegted a fegyelmet. Felforgattad az iskola rendjét. Többet eszedbe ne jusson ilyesmi. Leülhetsz. Szégyenkezve ültem le, s hallottam, hogy hátam mögött azt susogja valaki: — Most megkaptad a magadét, pajti. Kellett neked béka? — Csönd legyen! — szólt a tanító úr, és végighordozta tekintetét rajtunk. — Nyissátok ki a fületeket, és figyeljetek. — Ha már ilyen sok béka került az osztályba, a békákról, kígyókról, szalamandrákról, gyíkokról és más hidegvérűekről mesélek nektek. Az osztály csöndben hallgatta a csodálatos történeteket, s még fészkelődni is elfelejtett. Én is megfeledkeztem a hátuljámat ért suhintásokról, s már nem is haragudtam a tanító úrra. Csak a kis békákat sajnáltam nagyon. Dénes György Lester Young OLCSÓ ÉS Még mielőtt az ébresztőóra megcsörrent volna, Walter felébredt. A mellette fekvő hitvesére tévedt a pillantása. Tehén. Kövér, mint a tehén — állapította meg. Reggelinél elviselhetetlen volt az asztalnál: szünet nélkül locsogott. Fellélegzett, amikor beült a gépkocsiba. Óvatosan vezetett, és Vivekára gondolt. — Elmúlik ez a nyavalya is — mondta Myra —, elmúlik, mint a többi. Mindent megbocsátok neked, csak maradj velem. Walter elgondolkozott. Nem rossz dolog ám huszonnyolc évesen egy hatalmas vegyi üzemben részlegvezetőnek lenni. Sok mindent elért az életben, diplomát szerzett, sikeres üzleti kapcsolatoknak örvendhetett. Megvolt mindene. Csak a neje csüngött kölöncként a nyakán. Valahányszor a házukba invitálta az üzlettársait, szégyenkeznie kellett. Myra semmi ehetőt nem volt képes elkészíteni, semmi ihatóval nem kínálta őket. — Üdvözlöm, Mr. Wercester! — köszöntötte, az üzemben Miranda, a főkönyvelője. — Érkeznek a megrendelések. Az új robbanóanyag bombaüzletnek bizonyul, uram. Olcsó és hatásos. Mákszemnyi is elegendő belőle. Walter előtt hirtelen elsötétült a világ. — Mi történt, netán rosszul érzi magát? — Ó, nem, nem. Csak elgondolkoztam valamin. xxx Myra bekapcsolta a televíziót. Hiába várta Waited, pedig már öt óra is elmúlott. Múlt héten három alkalommal maradt el. Igen, igen, tovább marad az üzemben. Myra dühében Walter vacsoráját is elfogyasztotta. Mindent elnézett az urának. Az a néhány röpke kaland nem számít. Egy napon megnyugszik, és akkor majd megérti, hogy nem élhet nélküle. Az 26
