A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-26 / 35. szám
FOTÓ: JÁN DUBEŇ FIGYELŐ HÉT elhangzó útmutatásokra és "az osztályharc szükségleteit" szolgáló prekoncepciókra, hanem a korabeli dokumentumokra és hiteles vallomásokra támaszkodva faggatták a múltat, s bár a politikai elvárásoknak bizonyos mértékig eleget kellett tenniük, műhelyeikből jó néhány időtálló és ma is alapvető fontosságú munka került ki — említsük meg közülük a szerzői kollektíva által jegyzett Történelmi útkereszteződést (Dejinná križovatka, 1964), Vilém Prečan impozáns dokumentumgyűjteményét (A szlovák nemzeti felkelés — Dokumentumok Slovenské národné povstanie— Dokumenty, 1965), Ľubomír Lipták Szlovákia a 20. században (Slovensko v dvadsiatom storočí, 1968), Edo Friš Gondolat és tett (Myšlienka a čin, 1968) és Vilém Sacher Dukla legendák nélkül (Dukla bez legiend, 1969) című művét. A történelem gonosz, de egyáltalán nem egyedülálló tréfája volt, hogy amikor a bukott politikusnak számító Alexander Dubček utódaként 1969 áprilisában Gustáv Husák lett a kommunista párt — az akkori viszonyok között az ország — első embere, olyan korszak vette kezdetét, melyben a nemrégiben még az újdonsült első titkár könyvéért lelkesedő és valóságfeltáró igyekezetük révén vele szellemi rokonságba kerülő történészek hatalmas többsége nem jutott szóhoz, sőt üldöztetésnek volt kitéve. A rövid idő alatt "udvari történésszé" avanzsáló Samuel Cambel szerint az 1969 áprilisa utáni változások "utat nyitottak a marxista-leninista történetírás új, alkotó fejlődésének", a szó eredeti értelmében vett historiográfia igazi művelőinek és olvasóinak azonban kétsegbeesve kellett látniuk, hogy az "új fejlődés" stagnálást, visszaesést, a szakmai szempontok háttérbe szorulását és morális züllést eredményezett. Miközben a történészek fórumain a kutatások elmélyítéséről, a véleménycsere és a vita szükségességéről fecsegtek, a valóságban a régi és új dogmák jelentették a kötelező igazodási pontokat. Nem túlzás azt mondani, hogy álruhában visszalopakodott az ötvenes évek kísérteié: a roppant éber cenzúra mellett ismét főszerephez jutottak az elbocsátások, a megfélemlítás rendőri eszközei; a tudományos életből kiebrudáltak — közöttük Edi Friš, Ľubomír Lipták s e könyv szerzője — valamiféle nem létező személyekké váltak: munkáikat legfeljebb elítélően vagy név nélkül említették, leginkább azonban sehogy sem. A "normalizáció" húsz évének termése mennyiségi szempontból aligha hagyhatott kívánnivalót maga után. A mennyiség azonban szinte fordított arányban állt a minőséggel: a legtöbb cikk és terjedelmesebb publikáció csak propagandacélokat szolgált, különböző kompiládók és népszerűsítő munkák jelentek meg (Ladislav Susko: És a nemzet fölkelt — A národ povstal, 1974; Miroslav Kropilák: A szlovák nemzeti felkelés — Slovenské národné povstanie, 1974). A történelemhamisításban és a kommunista ellenállás s kivált az V. illegális Központi Bizottság mitizálásában a rendszer első számú "udvari történésze", Viliam Plevza szerzett felülmúlhatatlan érdemeket: könyvei, főleg az 1976-ban kiadott Tartós értékek (Trvalé hodnoty) a rendszer historiográfiájának legjellemzőbb és ideológiai szempontból legtöbbre értékelt munkái közé tartoztak. Figyelemre méltó kutatási eredményeket szinte kizárólag az egyes regionális és részletkérdésekkel foglalkozó tanulmányok kapcsán regisztrálhatunk. Több olyan visszaemlékezés is napvilágot látott, amelyekről Jablonický joggal írja, hogy a politikai frázisokat leszámítva a hitelesség erejével hatnak. A könyv utolsó, már napjainkban papírra vetett fejezetéből megtudhatjuk, miként próbálta a szerző a nyolcvanas években vitára késztetni a hivatalos történetírás műhelyeit (természetesen eredménytelenül), majd áttekintést kapunk az 1989 után, immár demokratikus viszonyok között megjelent publikációkról, amelyek között számos, a régi rendszer idején tiltott kötetet találunk. Csaknem kivétel nélkül Tiso Szlovákiáját dicsőítő vagy mentegető szerzők — František Vnuk, Konštantín Culen, Karol Murín — tollából származnak, és egyértelmű politikai célt szolgálnak: a Tiso nevével fémjelzett rendszer rehabilitálását. E rehabilitációs kísérlet jegyében rendezték az elmúlt év augusztusában Pozsonyban a Dies ater (A Rossz Napja) elnevezésű áltudományos konferenciát, amelyen az előadók "vetélkedtek a Felkelés gyalázásábán". A Rossz Napja ugyanis számukra 1944. augusztus 29-e volt; követelték, hogy a felkelés emlékének szentelt állami ünnepet szüntessék meg. A történetírás horizontjának kitágítását ebben az időszakban elsősorban az emigráns szerzők írásai, valamint a Dr. J. Tiso pere (Proces s Dr. J. Tisom, 1990) címet viselő memoár és az egykori elnök körül fellángolt vitát dokumentáló Kísérlet Jozef Tiso politikai és személyes portréjának megrajzolására (Pokus o politický a osobný portrét Jozefa Tisu, 1992) című tanulmánykötet szolgálták. A szlovák nemzeti felkelés és nem utolsósorban az elmúlt évtizedek története iránt érdeklődő olvasó hasznos és tanulságos könyvet kapott a kezébe. A tanulságok nyugtalanítóak, de talán joggal hisszük, hogy a történetírás sosem kényszerül többé a politika szolgálólányának megalázó és tisztességtelen szerepébe. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 7
