A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-26 / 35. szám
FIGYELŐ mi Csak készpénzért! Említettem az imént: bizony nem egyszerű dolog bevásárolni Gömörben. Különösen a kisebb falvakban hiányos az ellátás, aki huzamosabb időt tölt el itt, annak hozzá kell edződnie. Szó ne érje a ház elejét, nem a boltvezetőkkel vagy az elárusítókkal van a baj. Ők mindent megrendelnek időben, csakhát az áru nem fut be. Ma már nem úgy mennek a dolgok, mint hajdanában. Akkor elég volt elküldeni a megrendelést, s ha a kórt áru megtalálható volt a nagyraktárban, néhány nap múlva meg is érkezett. Most fütyülnek a rendelésre és a számlaátulalásra is. Akinek nincs készpénze, az magára vessen. E nélkül már semmit nem kap. Mindenki óvatos, nem bízik a másikban, mert elszaporodtak a csalók és a fedezetlen számlák. A készpénz meg egyre kevesebb, az emberek csak a legszükségesebb holmit vásárolják, így az üzlet is pang. Ez a buszvállalatnak meg a városi boltosoknak kedvez. A falusi nép kénytelen Rozsnyóra vagy Szepsibe utazni bevásárlás céljából, de nem ritkán Kassa a végállomás, mert sok mindent a kisebb városokban sem kapni. Az olcsóbb ruha, cipő, s főleg a gyerekholmi — hiánycikk. Van viszont szórakoztató elektronika, drága pálinka, sőt még pirotechnikai áru is dögivei, az új esztendőt tehát lesz mivel köszönteni. Falusi turizmus... ? Aki a Szoroskáról letekint a völgyben elterülő tájra, az rögtön megpillantja a körtvélyesi halastavat. Ebben a nagy hőségben csábítóan hívogat a látvány, s jönnek is a fürödni és a felfrissülni kívánók. Ismerem a helyet már én is jó ideje, régebben meg is mártóztam a tó vizében, de mostanában nincs hozzá nagy kedvem. Nem a vízzel van bajom, hanem a környezettel. A tónak állítólag ma nincs gazdája, legföljebb annak a területnek, ahol annak idején a halastavat létrehozták, így senkinek sem akaródzik a környezet csinosítására költeni. Egy alkalmi büfén kívül semmiféle szolgáltatás nincs, a vízbe vezető utakat eldobált üvegek és dobozok szegélyezik, s bizony letelepedni sem könnyű a parton. Egy tőkeerős vállalkozónak kincsesbánya lehetne ez a hely. Elvégre nemcsak a helybeliek járnak ide, hanem a távolabbi falvakból és városokból is, sőt többször találkoztam már külföldiekkel, a legutóbb például egy holland családdal — ők már törzsvendégek errefelé. A környéken sok a látnivaló, de aki a gyalogtúrákat kedveli, az sem panaszkodhat, hiszen az itteni 500—1000 méteres dombok és hegyek a gyengébb fizikumúakat sem terhelik meg túlságosan. Ezen a vidéken sem az ipar, sem a mezőgazdaság nem kínál egyelőre új munkalehetőségeket, sőt éppen ellenkezőleg: nő a munkanélküliség. Van viszont fantázia az idegenforgalomban és az erre kapcsolódó szolgáltatásokban. Ehhez azonban beruházásokra lenne szükség, és főleg sok kezdőtőkére. A helyieknek sajnos nincs pénzük, a külföldi vállalkozók pedig nem is tudnak erről a lehetőségről. A hegyek közé szorult falvakban álmosan telnek a napok, csak a darazsak háborgatják az emberek nyugalmát. Az idén még a szúnyogok helyett is ők kellemetlenkedtek. LACZA TIHAMÉR Rendetlen napló- HARMINC ESZTENDŐ Hatvanháromban az Új Szó kerületi szerkesztője voltam Besztercebányán, teljesen a magam ura, Zsélyben laktam, néha-néha fölutaztam a kerületi székhelyre, ahol saját, egyszemélyes szerkesztőségem volt, telefonon rövid tudósításokat küldtem Pozsonyba az aratásról, errőlarról, havonta írtam egy hosszabb cikket, riportot (szinte mindegyikért ún. nivódíjat kaptam Dénes Ferenctől) egyszóval: éltem, mint Marci Hevesen. Mégsem voltam boldog az Új Szóban, mert igen nagy volt ott a "pártfegyelem". Ezért, amikor Mács József felkeresett, és megkérdezte, nem mennék-e át a Hétbe, örömmel beleegyeztem. A Hétben addig egyetlen írásom sem jelent meg, igaz nem is vittem oda semmit. Igen nagy tekintélye volt akkor ennek a lapnak, hiszen csupa íróember csinálta (Bábi, Duba, Ozsvald, Cselényi, Gyurcsó, Tőzsér, Mács), akik biztos, hogy jobban tudtak írni, mint az Új Szó munkás-paraszt kádereiből lett újságírói. Ezért majd megbolondultam az örömtől, amikor e laphoz hívtak, mégpedig ugyancsak kerületi szerkesztőnek. (Most csak mellékesen említem meg, hogy a főszerkesztő, Major Ágoston becsapott, egy fél év múlva megszüntette a kerületi szerkesztőségi státust, s nekem fel kellett költöznöm Pozsonyba, s közben nem volt itt lakásom.) Akkor ez egy remek szerkesztőség volt. A nagyteremben (azaz a legnagyobb szerkesztőségi szobában pingpongasztal. Délutánonként nagyszerű meccseket játszottunk. Helyesebben: játszottak. Mert én hamarosan kiszálltam a játékból, miután Ozsvald Árpád "tropára" vert. (Egyébként azt sosem gondoltam volna, hogy egy költő úgy tudjon pingpongozni mint O Ozsvald.) Éí tessék elképzelni, hogy akkor a Hétnek < saját autója és saját sofőrje volt. S ha az g embernek eszébe jutott: de jó volna már H szétnézni Csehországban, a Cseh Paradicsom- 2 ban, akkor kiíratta az útiparancsot, és akár egy 2 hétig járhatta a gyönyörűséges cseh vidékeket. Itthon esetleg írt is róla valamit. Amikor a főszerkesztő fölrendelt Pozsonyba, akkor sem kellett kétségbeesnem: nyugodtan aludhattam éjszakánként a szerkesztőség pingpongasztalán. Az egész akkori társaságból legjobban Csáder Lászlót, a technikai szerkesztőnket szerettem, pedig ő aztán nem tett semmit annak érdekében, hogy szeressék: nem ismertem még mogorvább embert (Tőzsér hozzá képest mosolygó csillag). Mindenkire volt valami epés jelzője. Tudom, hogy engem például "Jókai-legény"-nek hívott a hátam mögött, mert egyszer a Jókai Napokról részegen érkeztem vissza, s ő a pingpongasztalon talált rám, amint ott szendergek édesdeden. De voltak ennél vadabb jelzői is, egyik írónőnket például héber kecskének nevezte (az írónő hívő katolikus!). Én mondom: akkor a Hét szerkesztősége minden pénzt megért. Egyszer Cselényi valamelyik versében a "kakast" két "k"-val írta. Mert így szebben hangzott, különben is: költői szabadság is van a világon. De Bábi Tibor, aki pedig szintén költő volt (s mellesleg rovatvezető) egy fél napig kergette Cselényit az asztal körül a két "k" miatt. Harminc évet töltöttem ebben a szerkesztőségben, ahol próbáltunk igényesen írni, és nem igaz az, hogy a mi olvasóink amolyan falusi "tahók". Boldog voltam, amikor első cikkem megjelenhetett a Hétben, Bábi, Ozsvald, Tőzsér társaságában. S azt a cikket még nagyon sokan olvasták, hiszen a lap akkor több, mint 30 000 példányban jelent meg. Harminc év: biztos, hogy az életemnek több, mint a fele. Ma már nincs kocsija a Hét-nek. írók sem nagyon keresik, meg pingpongozni sem lehet szorongatott helyiségeiben. Ezt az elmúlt harminc esztendőt azonban nem tudom kitörölni az életemből... ZS. NAGY LAJOS 3
