A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-01 / 27. szám
SZABADIDŐ Burt Wiseman Golyót a hamiskártyásnak! Mrs. Olivia North szolgált aznap szenzációval. Néhány szóban jelentette a rendőrállomáson, hogy hiába várta haza az urát. Elmondta azt is, hogy Ed megszállott kártyázó. Valószínűleg utolérte a végzete. A rendőrfőnök hazaküldte az asszonyt, majd megjegyezte: — A Northoz hasonló alakok jobbára incselkednek a halállal. Biztosan csalt az öreg. Néhány nap múlva bizonyára felveti a holttestét a víz. Nem a víz nyelte el Edét. A gyerekek felfedeztek az erdőben egy sebtében öszszekapart sírhantot. Ed golyót kapott a koponyájába. A hulla markában öt kártyalapot találtunk. Öt darab ászt. A rendőrfőnök megállapította, hogy az ügy a napnál is világosabb. A csalót megbüntették. — Az ügy reménytelen, múltak a napok és semmi. Legalább tíz ember gyanúsítható — mondtam a szerkesztőmnek, akivel együtt töltöttem a délutánt. Charles Brigleynek ilyenkor iszonyatosan sajgott a térde. —Tíz gyanúsítottról beszélsz? — kérdezte Charles. — Menj és ráncigáid elő az odújából a rendőrfőnököt... A szerkesztő vállalkozó kedve meglepett. A rendőrség emberei alaposan megizzadtak, de híven követték Charles utasításait, s este tíz órakor a tettes már rács mögé került. Úgy vallott, akár a vízfolyás. Siettem vissza a szerkesztőségbe, hogy megírjam a cikket az esetről. A szerkesztő szobájában égett a lámpa. Charles megkérdezte, hogy mi történt. — Elcsípték a gyilkost. A rendőrfőnök köszöni a tanácsot. Nem gondolt a legkézenfekvőbb megoldásra. Mi adta az ötletet? — Eszembe jutott egy régi história — válaszolta Charles, és a térdeit simogatta —, amely kísértetiesen hasonlít erre az ügyre. A háború előtt történt. A katonai szolgálatomat töltöttem Oklahomában. A kiképzőtáborban találkoztam a tizedessel. Nappal csak bámult ránk, de éjjel aztán Szeretem az őzikéket. Hímezve, festve vagy akár porcelánba öntve. Bármikor adok ezer koronát egy kertitörpéért. Szeretni a szépet és jót cselekedni, nálunk családi vonás. Nézni a napfelkeltét, átsegíteni az úttesten az öreg nénikét, zokogni, ha meghal egy hangya — számunkra természetes. Széplelkek vagyunk. Leikeink szárnyalhattak határtalanul, kivéve a Győzelmes Februártól számított negyvenkét rövidke évet. A Győzelmes Február, de az őt követő győzelmes március, április, május, majd az elkövetkező győzelmes nyár, ősz, tél és a többi győzelmes év sok veszteséget okozott. A gyáros elvesztette a gyárát. A szórakozott üzletember az üzleteit vesztette el. A figyelmetlen parasztnak a földjét fújták meg. Családunknak a széplélek helyébe a szocialista társadalmi tudat személyes adagjait osztották szét. A Győzelmes Február tehát a túlélésért megkopasztotta a legénységet. De ha valakinek üres maradt a zsebe, a tizedes némi kölcsönnel segített rajta, amit aztán a fizetéséből természetesen levontak. Igen ám, de járadékot is követelt. Egy dollárért kettőt követelt magának, s mi akarva-akaratlan még erre is ráálltunk. Úgy sétált közöttünk, mint egy páva: a zsebe dagadozott a pénztől. Panaszt tenni nem mertünk. Szóval három hónapig semmi sem történt. Egy reggel aztán holtan találták a tizedest a vasúti töltés melletti árokban. Szíven szúrták egy tőrrel. A zsebe tele volt váltókkal, de az adósok listáját valaki gondosan eltüntette. Mindenki gyanúba keveredett. Civilhatóság vette át az ügyet, mert a gyilkosságot a kaszárnyán kívül követték el. Újabb három hónap múlott el. Ekkor előbukkant valahonnan egy idősebb seriff, aki kereken kijelentette, hogy érdekli az eset, bízzák rá szabadon. Másnap berendeltek bennünket a kapitányhoz. Egyenként halifolytatott harc kezdetét jelentette. Az ellenfél sokakat megtévesztett közülünk. A mi családunkba is behatoltak a hivatalos propaganda által terjesztett tévhitek. Egyszer a mamám, amikor éppen a bátyám iskolatáskájába tízórait rakott bele, a táska alján fekvő Lenint ábrázoló bronzszobrocskát talált. A kérdésre: "Miért csúfítod a táskádat minden rossznak az okozójával?'', a bátyám azt válaszolta: "Mert nekem tetszik..." Nehéz idők jártak akkoriban. Nem volt könnyű ellenállni az izmos, izzadt sztahanovista vasöntő vonzó képének. A rózsaszín malackákból is kövér sertéseket formált a propaganda, amelyek öntudatosan adják népgazdaságunknak a husit és a tojást. Ez nem jelenti azt, hogy titokban a tolltartómban ne hordtam volna éneklő krokodilokat ábrázoló képecskéket. Azt sem, hogy titokban ne csodáltuk volna hogyan nő a fű. Titokban tehettünk akármit, és hivatagatták ki a legénységet. A kapitány megkérdezte, mit csináltunk azon az éjszakán, amikor a tizedest megkéselték. Száz ember ugyanazt a választ adta: régen volt, nem emlékeznek rá. Időközben kitört a háború a vörösökkel. Csak öten vagy hatan tudtunk határozott választ adni a kérdésre. Végül ketten maradtak, s kettőjük közül az egyik pontosan beszámolt minden percéről. Ekkor a seriff, aki a szoba sarkában gubbasztott, ujjal mutatott rá: "Megvan az emberünk! O volt a tettes!" A seriffnek igaza volt: a közlegény mindent bevalott. — Értem — mondta mosolyogva. — A rendőfőnök tehát meghallgatta a gyanúsítottakat, és annak a csuklójára tette a bilincset, aki pontosan emlékezett minden apróságra, aki tudta, hogy mit csinált, merre járt azon az éjszakán. Alibire csak a gyilkosnak van szüksége. — így igaz, fiam. Ha az a félnótás hallgat, ha nem kotyog állandóan, ha nem dicsekszik az alibijével, akkor most is a bárban ülhetne. A szerkesztő ásított és felállt. — Megyek haza. Te maradj itt, és írd meg a cikket. — Na és mi történt azzal a fiatal katonával, akit letartóztattak? Úgy tudom, akkortájt az ilyen dolgokért akasztófa járt, nem? — Igen. A közlegény azt vallotta, hogy veszekedtek. A szóváltás végén mindketten kést rántottak, de a közlegény volt az ügyesebb. A bíróság ezért elejtette a szándékos gyilkosság vádját. Tehát az akasztás elmaradt. Válaszút elé állították a fiút: vagy vállalja az életfogytiglani börtönt, vagy pedig irány a vietnami hadszíntér. A közlegény az utóbbi mellett döntött, habár tudta, hogy oda küldik, ahol a pokol a legforróbb. — Visszatért? — Hát... megúszta. Igaz... súlyos sérüléssel... De szép lassan felgyógyult. — Csak a térde sajog, amikor esik az eső — mondtam halkan. — Nem így van, szerkesztő úr? — Ha befejezted a munkádat, menj haza — morogta a szerkesztő, és elbicegett az éjszakában. Még jó éjszakát sem kívánt a munkatársainak. losan szintén mindent — ami meg volt engedve. A szocialista társadalmi tudat nyomásának csökkenésével később a titokban széplelkek élete is szabadabbá vált. De a ránk kényszerített tudatadag zavart a szépelgésben. Például, ha hajnali négykor a család kéz a kézben megilletődve figyelte a napfelkeltét, nehéz volt védekezni a gondolat ellen, hogy a napot a szovjetek bocsátották föl. A fokozatos eltompulás évei következtek. Eltompultam. Hatott rám az általános pszichózis. Amikor a családunk az éj leple alatt téglát ment lopni, furdalt a lelkiismeret, hogy hónom alatt dolgozó népünk izzadságával átitatott téglákat cipelek. Hiába áradozott apukám a megálmodott családi fészekhez szükséges csinos téglácskákról. A tompaság éveinek vége. Megtalálni az eltaposott szépet azonban nem lesz egyszerű. Bár már lehet nyíltan szeretni a festett vagy akár mézeskalács őzikéket, de még gyakran ébredek éjszaka egy rossz álomra. Kedves rózsaszín malackákon lovagló izzadt szocialista munkahősök kísértenek. Pálszegi Tibor A keserű sorsú széplelkek 26 A HÉT
