A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-01 / 27. szám
SOKFÉLE A fiú, aki nem tud mosolyogni Légjáró 36 méter hosszú, 27 méter magas, de könnyebb a levegőnél az Allstar tréningcsuka — no persze, ha hőlégballon. A légjáróreklám ''végiggyalogolja" Németországot, Skandináviát és az USA-t, főként persze a nagy sportrendezvények közönségét csábítva. A kis Glen Anderson arra ítéltetett, hogy ^ soha az életben ne mosolyogjon. Vidám, _ eleven 11 éves fiú, akinek az arckifejezése * örökké változatlan marad, mint egy maszk. Még csak a szemöldökét sem * rándíthatja. Soha. Glen a közé a tucatnyi gyermek közé • tartozik Nagy-Britanniában, akik az arciz- • maikat megbénító Meobius-szindrómában • szenvednek. A szindrómát születése után • három hónappal észlelték. Az orvosok azt • mondták, lehet, hogy látását és hallását • is elveszíti, és képtelen lesz járni. Nem • így történt, szerencsére. Megtanult járni • is, beszélni is. Csak az arca nem változik • soha — mondják szülei. — Mindent • megadnánk, hogy mosolyogni lássuk. • Kell-e a kaviár? A népszerű német színészt, Siegfried Rauchot a Nem kell mindig kaviár című tévésorozatban szerette meg a magyar közönség. A 60 éves sztár magánemberként is szívesen kuktáskodik, amint azt tette legutóbbi törökországi üdülése során. A 28 esztendeje házas művész hitvese, Karin is jónéven veszi, ha férje sürgölődik a konyhában, s ízlik a "papa kosztja" a két fiúnak, Jákobnak (16) és Benediktnek (22) is. Az ízletes ebédek, vacsorák után Siegfried Rauch nevéhez hűen — der Rauch: füst — nagy élvezettel gyújt rá egy-egy szivarra is. A pletykák szerint gitárosként is tehetséges az örökifjú német filmcsillag. A moszkvai metró sem a régi már Veszít fényéből a moszkvai metró. Jóllehet a legendás mélyvasút ma is az orosz főváros fő közlekedési eszköze, a hatalmas országot megrázó politikai és gazdasági válság észrevehető nyomokat hagyott az alagútrendszeren. Amikor a testes vagonok bedübőrögnek, mintha a fékek hangosabban csikorognának és az avitt kék kocsik nagyobbat zökkennének a megszokottnál az egymásra préselődő utasok tömege alatt. A Szovjetunió idejében a metróállomások mindig ragyogtak a tisztaságtól, a legutóbbi időkben pedig már a takarítóbrigádokon is takarékoskodnak. Néhány éve még — állítják a moszkvaiak — azonnal kicserélték a kiégett lámpákat. Manapság a tiszteletet parancsoló csillárok nem egy körtéje szemet bántóan sötétlik. Az utazóközönség egykedvűen tudomásul veszi, hogy a matuzsálemi korú, 50 méter mosszú mozgólépcsők az elhasználódás miatt újra meg újra meghibásodnak. A javítóbrigádok szünet nélkül szerelnek és kalapálnak, minthogy új mozgólépcsőkre nincsen pénz. A szovjet időkben nem változott a viteldíj — 5 kopejka —-, amiért egyfolytában annyit utazhatott az ember és szállhatott át egyik vonalról a másikra, amennyit csak akart. És bár ma 30 rubel, csak a kiadások egynegyedét pótolja. A fennmaradó háromnegyedet szubvenciókból és a gorbacsovi peresztrojka idején bevezetett reklámplakátokból kell előteremteni. A moszkvai metró 240 kilométer hosszú hálózata ma naponta összesen kilencmillió embert szállít, miközben valójában 6,5 millióra méretezték. Következésképp túlzsúfoltak a vagonok. Drága bundákba öltözött és fokhagymától bűzlő utasok kényszerűen egymáshoz préselődnek. Metrójuk méreteire és történetére azonban változatlanul büszkék a moszkvaiak. Amióta 1935. május 15-én elindult az első szerelvény a Park Kulturi és Szokolnyiki között, fáradhatatlanul bővítették a hálózatot. Az egykor 13 állomás így terebélyesedett mára 150-re. Igaz, az új állomások már nem olyan fényűzöek. A szerelvények viszont bámulatos gyorsasággal — olykor 50 másodpercnyi intervallummal — követik egymást. Kőkutyaszív Az alapot ez a bankoki kutyaszobor szolgáltatja. Bangkok Thaiföldnek — korábbi nevén Sziámnak — a fővárosa, így a kőeb buksiján pihenőhelyet talált sziámi cicával egyfajta tőlünk sajnos nemcsak földrajzi értelemben távol eső harmóniát és keleti békességet is megtestesít. 22 A HÉT
