A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-12 / 33. szám
OTT JÁRTUNKHÉT dekre, a fiatalabbak kedvéért megjegyezendő, hogy több hektárnyi területen bevezették a rizsprogramot. Ezekről az évekről végül is azért nem Írtam most, mert óriási nosztalgiával gondolok rájuk. Fiatal voltam, zenekart alakítottunk. Zselizen meg a környékén játszottunk, és játszottunk a lévai Denkben is. Szóval abból a korból leginkább a kellemes, szép emlékek maradtak meg bennem... Urbán Sándor regényében nagyon szép fejezeteket találunk a gyermekkorból, a Nyitra-vidéki palóc szigetről, ám vannak a magyarságra vonatkozó borús fejezetek is. "Hogy ne menjek példáért meszszire, vegyük Menyhét — az én falumat. Ebben a hatszáz lakosú színmagyar községben nyolcosztályos magyar iskola volt 1948-ig. A felszabadulás után szlovák iskolát létesítettek helyette, amely azóta is működik. Vagyis a valóság az, hogy Menyhén négy év eltelte után sem nyílt meg ismét a magyar iskola. Béd két kilométerre van Menyhétől. Az 1945-ben megszűnt magyar iskola itt sem nyílt meg többé. Vicsápapátiban sem. Nyitraegerszegen megnyílt ugyan, de néhány év elteltével megszüntették, illetve szlovákká változtatták" — olvashatjuk az író sorait. — A parlamentben elsősorban a magyar iskolák biztonságáért szavatoló törvényeket kellene hozni, fontos a táblatörvény is, de mindenek elé az iskoláink kérdését helyezném — mondta Urbán Sándor. Bólogattunk, mert végül is az anyanyelven való oktatás és művelődés joga ugyan biztosított, de látjuk, hogy iskoláinkat, pedagógusainkat sokféle módon próbálják kikezdeni, ha kell megfélemlíteni. Vegyük a legújabbit, az alternatív oktatás kérdését, amelyben megalázó és sértő, hogy mások mondják meg, mások írják elő, hogy mi a jó nekünk, magyar szülőknek és iskolás gyermekeknek. Az alternatív, felemelés oktatás: nekünk nem jó, mert mögötte ott leselkedik a csendes asszimiláció... Urbán Sándor könyvtárszobájában beszélgettünk, asztálán újságok, hetilapok köztük lapunk, az A Hét, valamint az Elet és irodalom, de nem hiányzott a História legújabb példánya sem. Még megtekinthettük a kaktuszok birodalmát: házigazdánk jelezte, hogy májusban-júniusban pompázik a kaktuszház, ám egyetlen bíborszínű kaktuszvirág még kárpótolt illatával. MOTESIKY ÁRPÁD A utóbusznyi gyerekkel igyekszünk a festői szépségű Szádelői-völgybe. A faluban egy idős asszonyt előzünk buszunkkal. Vasárnap délelőtt van. Biztosan a templomból jövet szedi ilyen szaporán a lábát — vélem. A völgy bejáratánál kiszállás, a sorok rendezése, és indulás a látnivalók után. A gyereksereg fürgén elöl, mi komótosabban a csapat végén, egyre inkább leszakadva. A gyerekek egy kis idő múltán társat találnak. Beszédbe elegyednek vele, ezáltal a tempót is lassabbra fogják, mi is beérjük a csapatot. A néni az, akit a faluban elhagytunk. Madárcsontú, apró termetű asszony. Arca barázdált, szemei aprók. Egyik kezében hatalmas bot, a másik karján táska, markában esernyő meg zsebkendő is. Izzadságot törölni. Ám ő nem izzad. Annál inkább mi. — Mert gyengék. Gyenge ember maga, mondja kollégámnak, akinek igencsak gyöngyözik a homloka. Azért izzad, mert gyönge. "Gyenge vagy a házasságra, sámedliról mégy az ágyra" — idézi a rigmust nevetve. — Hágy éves vagyok? No, mit gondol? — Ötven, ötvenegy — huncutkodunk mi is. — Az ám! Nyolcvannégy! — Nyolcvannégy! — Hát mennyi legyek, ha egyszer tízben születtem! Mondja ezt olyan hangsúllyal, hogy mindenki számára egyszerre világossá válik: nem szoktak az ő szavában kételkedni. Együtt haladunk. Ő diktálja az iramot, mi pedig megpróbálunk lépést tartani vele. Egy lépéssel mindig lemaradunk, pedig az ő helyzete annyival is nehezebb, hogy egész úton — felfelé az A VÖLGYÖN ÁT enyhe emelkedőn — beszél. A gyalogló ember pedig tudja, hogy beszélve sokkal nehezebb kapaszkodni. — Hová mennék? Hát a bárkái búcsúba. Barka a Szádelői-völgy túlsó végén van, ott laknak a rokonai. Búcsúkor illik őket meglátogatni. Reggel indult Tornáról, s nem szeretne a miséről meg a levesről, a búcsúban e két fontos dologról lemaradni. Nem állhatunk meg, és ezért kell séta közben beszélgetni. Ha ezt ugyan sétának lehet nevezni... Kiss Gyuláné, mert ő a társunk a völgyi aszfalton, Horvátiban született, Tornán él és idestova harminc éve özvegy. — Hatvannégyben pedig felvettem az utolsó kenetet. Operáltak, menni kellett, hát mondtam a papnak, hogy adjon nekem utolsó kenetet is, mert a halálba megyek. Ahhoz képest harminc év múltán is fürgén szalad végig a Szádelői-völgyön. — Visszakaptam az egészségem, csak a fél gyomrom lett oda. Aztán meg epével akartak megoperálni. De semmi bajom, mindent ehetek, hát akkor minek mentem volna? A halálba? Nem mentem. Hisz' most csak egy injekció, és már alszol is. Értek én ehhez. Mert én gyógyítani is tudok. Mindent. Hogy mivel? Nem mondom meg, mert azután az is drágább lesz. Mert most csak az árakat viszik egyre magasabbra. Nem nézik, hogy telik-e rá. Szóval nem mentem az operációra, és lehet, hogy most azért szaladhatok a búcsúba. A táskámban vajas kenyér, paprika, paradicsom '— csak odaérek. Két óra, három óra — nem számolom én azt. Ringlispilezni? Hát abba is bele lehet ülni! Egyszer voltam Pesten, majdnem mindent kipróbáltam. Minden pengőm odalett. — Régen lehetett... — Hát, bizony régen volt. Beültem mindenbe, oszt' mégsem vagyok sehol. Az egyik unokám azt mondta, hogy elvisz magával. Beültet a kocsiba, aztán bevisz mindenhová, mint egy gyereket. Unoka tizenhárom van, dédunoka három. Gyerek öt volt, egy meghalt, egy Kassán, egy Szepsiben, kettő pedig Tornán él. A ház körül? Még kaszálok is. Az állatoknak. Disznó, liba, tyúk van. Most el vannak látva. Reggel kaptak, estére meg hazaérek. Lefele már könnyebb a völgyön. Majd nagyokat ugróm a bottal, mint gyermekkoromban. Akkorákat ugrottunk, így ni! — mutatja. — A napom? Mikor mi a munka. Ha vasalni kell, háromkor kelek. Mert reggel menni kell a mezőre. A fiatalok dolgoznak, azok nem érnek rá. Ilyenkor pedig este tízig-tizenegyig fent vagyok. Van dolog. Már potyog az alma. Kompótot csinálok. Jó lesz a télen. Hogy a tél milyen lesz? Ki tudja. Nem sokat törődnek itt a kisemberrel. Sok évet éltem, sok rosszat megéltem. A két háborút, az azt követő napokat. Ezt a telet is kihúzzuk valahogy. Útjaink itt váltak el, a beszédnek is vége szakadt. Mi lihegve a fennsíkra tartottunk, a néni meg szapora léptekkel a bárkái búcsúba. Elérni valamelyik misét és megkóstolni a búcsúi húslevest. (görföl) 5
