A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-01 / 27. szám
MINERVA AZ ENBEREVŐ BAKTÉRIUMOK MOHÓ: Belgiumban december óta hat személy halt meg a streptococcus A csoporthoz tartozó baktériumok okozta fertőzés következtében. TA SR-jelentés, 1994. május 27. Száztíz évvel ezelőtt egy német "bacilusvadász", Rosenbach, lázas betege sebéből vett váladékot vizsgált mikroszkópjával. A nagyszámú fehérvérsejt között gyiimölcsmagra emlékeztető, kerek mikroorganizmusokat pillantott meg, melyek jellegzetesen rövidebb-hosszabb gyöngysorszerú láncokat alkottak. Mivel a gyümölcsmag görög neve kokkosz, a láncé pedig sztreptosz, az újonnan felfedezett "górcsövi" lények neve streptococcus, magyarosan sztreptokokkusz lett. Rövidesen társai is akadtak a sztreptokokkuszoknak. 1886-ban egy másik német orvos és természetbúvár tüdőgyulladásban (pneumóniában) szenvedő betege köpetében bukkant rá a párosával elhelyezkedő kerek baktériumokra — ezek a diplokokkusz nevet kapták. Mai nevük: streptoccus pneumonise. Ma a sztreptokokkuszok a baktériumok egyik legnagyobb létszámú, több csoportból álló nemzetségét alkotják. Az egyik csoportba az ún. gennykeltő (pyogen) kokkuszok tartoznak. E csoporton belül is szükség volt a további megkülönböztetésre, amihez a bakteriológusok az ábécé nagybetűit kölcsönözték ki. Az ember számára legnagyobb jelentőséggel az első betűvel jelzett törzs bír — ez a híres-hírhedt streptococcus pyogenes. A sztreplokokkusz A "személyes" ismerője szinte valamenynyiünknek — "ő" okozza ugyanis a gennyes mandulagyulladást és a napjainkban sem ritka gyermekbetegséget, a vörhenyt (skarlátot). Kórokozói "képességének" skálája ezzel a két betegséggel azonban korántsem merül ki. Mivel igen erőteljes gennykeltő, a legkülönfélébb betegségek okozójaként szinte minden szervünket megbetegítheti. Az emberi sztreptokokkusz-betegségek több mint 90 százalékát az A-típusú sztreptokokkuszok okozzák. A már említett mandulagyulladáson (angina) kivül ^torokgyulladást, az ún. melléküreg (arc-, homloküreg) gennyesedését, középfülgyulladást idézhetnek elő. A fertőtlenítés, csírátlanítás (sterilizálás) bevezetése előtti időkben a sebesültek réme volt a streptococcus-fertőzés: a seb begyulladása, elgennyesedése és üszkösödése nemegyszer a sérült halálát okozta. A sztreptokokkusz a sebből a vérbe hatolva általános "vérmérgezést", orvosi nyelven szepszist okoz, mely az antibiotikumok előtti korban magas halálozású szövődménynek számított. A streptoccus pyogenes A rovására írható sok szülő nő halála is — a Semmelweis idejében rettegett "gyermekágyi láz" tulajdonképpen nem más, mint szepszis. Ugyancsak nagy halálozással járt a szívbelhártyának sztreptokokkusz által okozott heveny gyulladása. Nagy fájdalommal, sok szenvedéssel jár a sztreptokokkusz-fertőzésnek a bőrre lokalizált, időről időre kiújuló formája, az orbánc (erysipelas) is. S még mindig nem értünk a sor végére! A sztreptokokkusz ugyanis akkor is képes súlyos bajt okozni, amikor — látszólag — a beteg átvészelte a gennyes mandulagyulladást vagy vörhenyt. Néhány heti lábadozás után ún. második vagy utóbetegség keletkezhet. Ez nem a kórokozó helyi, gennykeltő hatásának következménye, mint például az angina, hanem az átvészelt, de kellően nem gyógyított — például azért, mert a beteg a láz csillapodtával abbahagyta az antibiotikum (penicillin) szedését! — sztreptokokkusz-fertőzés által előidézett védekező (immun) reakció "kisiklása". E bonyolult immunreakció részletezését mellőzve csak a "végeredményre" utalunk: vagy a szívbillentyűket súlyosan károsító ún. "reumás láz", vagy heveny vesegyulladás keletkezhet. Az eddig elmondottak ismeretében az orvos számára nem jelent különösebb szenzációt az "emberevő baktériumok"-ról szóló hír. A sztreptokokkusz A ugyanis rendkívül sok, részben még ma sem teljesen feltárt "fegyverrel" rendelkezik a makroszervezetek, s így az ember elleni támadáshoz is. Többféle mérget (toxint) termel, melyek közül az ún. bíborméreg (eritrogén-toxin) a legismertebb. E méreg felelős a vörheny jellegzetes bíborvörös kiütéseiért. A sztreptokokkusz másik toxinja képes a vért tartalmazó táptalaj vörösvérsejtjeit feloldani — ezért sztreptolizin (licin = feloldani) a neve. Szervezetünk e toxin ellen "ellenmérget", antisztreptolizint termel, melynek mennyisége a beteg véréből kimutatható — a laboratóriumi szakzsargon ASLO néven jegyzi e vizsgálatot. Jó néhány enzimet is termel baktériumunk. Közülük napjainkban legismertebb a vérrögöt, orvosi nevén a kicsapódott fibrint oldó sztreptokináz — régebbi nevén: fibrinolizin. Ismert tény, hogy a szívinfarktus kóroktani alapja is rendszerint egy vérrög, mely eldugaszolja a szívizmot tápláló koszorúeret. Ha rövid időn belül sikerül feloldani a vérrögöt, a koszorúérben újra megindulhat a véráramlás, és nem következik be a szívizomelhalás, azaz az infarktus. Az egyik, e célra alkalmazott rögoldó szer a sztreptokináz! További — témánk szemporttjából figyelemre méltó — enzim a hialuronidáz. A hialin (a görög hialosz: üveg szóból) olyan üvegesen áttetsző, szövettanilag szerkezet nélküli fehérjék összefoglaló neve, melyek például a gennyes izzadmányok szervülésekor keletkeznek (népiesen: "összenövések"). A sztreptokokkusz hialuronidáz enzime segít a baktériumnak a terjeszkedésben: feloldja a hialint, a szervülő heget, mely pedig éppen a gyulladás lokalizálására keletkezik a szervezetben. Mivel a sztreptokokkusz. ilyen hatékony fegyverekkel rendelkezik, a belgiumi esetek, bár riasztóak, de nem megmagyarázhatatlanok. Térjünk vissza a futtában említett Orbánéhoz, ehhez a magas, negyven fok körüli lázzal, hidegrázással és erős helyi fájdalommal járó bőrfertőzéshez. Régi sebészeti, bőrgyógyászati tankönyvek még ismertetik az orbánc egy különös alakját, az ún. gangrénás, üszkösödő orbáncot. E formában a rendkívül gyorsan és intenzíven terjedő gyulladás következtében a gyulladt szövet gyorsan elhal, szétesik, azaz üszkösödik. Valami ehhez hasonló folyamat játszódhat le azokban a belgiumi betegekben, akik az "új" (?) streptococcusbetegség áldozatául esnek. Az üszkösödés előbb-utóbb az erek megnyitásához vezet, így a sztreptokokkusz a véráramba kerülve szepszist okoz, és tulajdonképpen ez a halál valódi oka. Az persze nehezen magyarázható, miért éppen az elméletileg legegészségesebb korosztályt sújtja a kór, hiszen az üszkösödő orbánc a legyöngült, öreg, ellenállásra alig képes betegek végzete szokott lenni. Lehet, hogy a sztreptokokkusz valamelyik törzsében egy olyan mutáció (hirtelen változás az örökitőanyagban) következett be, amely egy újabb, hatásosabb toxin vagy enzim termelésére készteti a mutált baktériumot. Az ilyen változások ismertek más kórokozók esetében is, elég utalni az influenza (náthaláz) vírusának gyakori "változására", s az azzal járó kórképmódosulásokra. Mindenesetre vigasztaló, hogy csak elszigetelt megbetegedésekről, s nem járványszerű előfordulásról van szó. Nemcsak a laikusok, hanem az orvosok is érdeklődve várják a további, pontosabb és részletesebb információkat az "emberölő baktériumokról". Dr. KISS LÁSZLÓ 20 A HÉT
