A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-08-05 / 32. szám
Négyen léptek be Ivan Kolivuska udvarára: Ivasko, a forradalmi végrehajtó bizottság teljhatalmú megbízottja, a falutanács elnöke, Jevdokim Nazarenko, Zsitnyak, az alighogy megalakult kolhoz elnöke és Adriján Morinyec. Adriján úgy mozgott, mint egy lábra kelt torony. Ivasko, kettéhajtott vászon aktatáskáját a csípőjéhez szorítva, elszaladt a csűrök mellett, és egy ugrással a kunyhóban termett. Ivan felesége és két lánya a megfeketedett rokka mellett ült az ablaknál, cérnát sodortak. Hosszú, magas nyakú köntösükben, a szorosra kötött kendőben, tiszta, mezítelen kis lábukkal apácákra emlékeztettek. A törülközők és olcsó tükrök között régi zászlósok, tanítók és nyaraló városiak fényképe függött a falon. Ivan a vendégeket maga elé engedve belépett a kunyhóba, és levette a sapkáját. — Mennyi adót fizet? — kérdezte Ivasko, miközben jobbra-balra forgolódott. Jevdokim elnök mélyen a zsebébe süllyesztette kezét, és mereven bámulta a rokkakerék forgását. Ivasko felhorkant, amikor megtudta, hogy Kolivuska kétszáztizenhat rubelt fizet. — Többet nem bírtál ki? — Látni való, hogy nem bírtam... Zsitnyak elhúzta száraz ajkát, Jevdokim elnök még mindig a rokkát nézte. Kolivuska a küszöbnél állt, szemével intett a feleségének: az asszony az ikonok mögül előhúzott egy nyugtát, és átnyújtotta a forradalmi végrahajtó bizottság teljhatalmú megbízottjának. — A vetőmagalap? — Ivasko szaggatottan kérdezett, toporgott a türelmetlenségtől, a padlódeszkákat nyomogatta. Jevdokim felnézett, és körbepillantott a kunyhóban. — Ezen a portán — mondta a tanácselnök — mindent beszolgáltattak, biztos elvtárs... Ezen a portán olyan nincs, hogy valami ne legyen beszolgáltatva... A fehérre meszelt falak alacsony, sötét kupolában hajoltak össze a vendégek fölött. A virágok a lámpaüvegekben, a simára gyalult szekrények, a fényesre törölt lócák, minden kínos tisztaságot árasztott. Ivaskónak már mehetnékje volt, az aktatáskáját lóbálva az ajtóhoz szaladt. — Biztos elvtárs — Kolivuska a nyomába eredt —, hogyan intézkednek?... — Majd értesítünk! — kiáltott Ivasko hadonászva, és továbbrohant. A szörnyen nagy Adriján Morinyec is utánalódult. Egy pillanatra feltűnt a kapunál Timis, a falutanács jókedvű végrahajtója. Ivasko után ment. Timis hosszú lábával taposta a falusi utca sarát. — Mi ez, Timis? Ivan magához intette, és megragadta a karját. A vidám végrehajtó, ez az égimeszelő előregörnyedt, szélesre tátotta a száját, amelyet teljesen betöltött a málnavörös nyelv és a rengeteg gyöngyfog. — Borospincét csinálnak a házadból... — Hát velem mi lesz? — Ki leszel telepítve... És Timis a gólyalábán újra nekiindult, hogy beérje a főnökséget. Ivan udvarán egy felszerszámozott ló állt, vörös gyeplőjét a búzazsákokra vetették. A hajlott törzsű hárs alatt farönk feküdt az udvar közepén, benne meredező fejszenyél. Ivan egy pillanatra megérintette sapkáját, hátratolta, és leült. A kanca odavonszolta hozzá a régi parasztszánt, kinyújtotta és kanálformára homorította a nyelvét. Vemhes volt az állat, hasa feszesen kidudorodott. Játékosan megkapta a gazda vattakabátját, és a vállát harapdálta. Ivan csak nézett maga elé, a lába alá. Pikkelyesre taposták a havat a farönk körül. Ivan fölé hajolt, kihúzta a fejszét, egy pillanatig a levegőben tartotta, és homlokon csapta vele a lovat. Az állat egyik füle levált, a másik fölpattant, és a koponyájához simult: a kanca felnyögött, és megvadult. A parasztszán fölborult, a gabona csigavonalban szétszóródott a havon. A ló mellső lábával a levegőben rúg-kapált, és hatraszegte a fejét. A fészernél beleakadt a borona fogaiba. Nedvedző, véres szemhéja alól kifordult a szeme. Panaszos dalba kezdett. A kiscsikó megfordult benne. Egy ér megduzatt a hasán. — Bocsáss meg — nyújtotta felé a kezét Ivan —, bocsáss meg, kislány... Előretartotta kinyújtott tenyerét. A ló füle lekonyult, szeme bandzsított, véres karikák ragyogtak körülötte, pofája egy vonalat alkotott a nyakkal. Felső ajkát erősen felhúzta a kétségbeeséstől. Kimeredő nyakkal megindult előre, maga után vonszolva az ugrándozó boronát. Ivan a feje fölé lendítette a fejszét. Az állatot a szeme között érte az ütés, megremegő testében ismét megfordult a kiscsikó. Ivan megtett egy kört az udvarban, mielőtt a fészerhez lépett, és a vetőgépet kigördítette a szabadba. Széles, lendületes, lassú mozdulatokkal verte szét, a fejszét, minden csapásnál megfordítva a dob és a kerekek finom fogataiban. A tornácon magas nyakú köntösében megjelent a felesége. — Mama — Ivan távolról hallotta a hangot —, mindent elpusztít, mama... Az ajtó kinyílt: vászonnadrágos öregasszony lépett ki a házból, a botjára támaszkodva. Sárgás hajtincsei megtapadtak az arc mélyedéseiben, az ing halotti lepelként csüngött lapos testén. Az öregasszony bolyhos harisnyájában a hóra lépett. — Hóhér — mondta, és elvette a fiától a fejszét —, apádra nem gondoltál?... A száműzött testvéreidre nem gondoltál? —■ A szomszédok az udvarba csődültek. Félkörben megálltak a parasztok, és elnéztek mellettük. Egy idegenből való asszony meglódult és felvisított. — Nyughass, te dög — mondta neki a férje. Ivan a falhoz dőlve állt. Az udvarban mindenfelé hallani lehetett, ahogy hörögve szedi a levegőt. Úgy tűnt, nehéz munkát végez azzal, hogy beszívja, majd kinyomja a levegőt. Tyerentyij, Kolivuska nagybátja, a kapu körül sürgölődött, megpróbálta becsukni. — Ember vagyok — mondta váratlanul Ivan a körben állóknak —, ember vagyok. Paraszt... Nem láttatok tán még embert? Fordította: Gereben Ágnes Illusztráció: J. Polák 16
