A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-01 / 27. szám
EGTAJAK CRJ&bZ M A VÁRtfóbA ALBERT MAI,TZ Reggel hét órakor két fiú álldogált a cirkusz területén, de a cirkusz még nem érkezett meg. A nagy füves terepen nyoma sem volt sátornak, zászlóknak, oroszlánoknak vagy bohócoknak. Még túl korán volt. Az egyik hét év körüli fiúcska így szólt: "Mi lesz, ha egyáltalán nem jönnek el?" Tizenkét éves bátyja így felelt: "Ne csacsiskodj, Alan. A plakátok szerint szombaton itt lesznek. Játsszunk addig és várjunk." Leültek a fűre és játszani kezdtek. Alan és Eddie vékony dongájú fiúk voltak. Apjuk már nem élt, anyjuk szegény volt, és a fiúk gyakran éheztek. Amikor meghallották, hogy cirkusz jön a városba, anyjukhoz rohantak az újsággal. Édesanyjuk azt mondta: "Sajnálom fiaim, de most nincs pénzem, nem tudok nektek jegyeket venni, túlságosan sokba kerülnek. A fiúk nem szóltak egy szót sem, jól tudták, hogy kevés a pénz otthon. De édesanyjukkal való beszélgetésük után találkoztak egy fiúval, aki közölte Eddievel, hogy ő kaphat jegyet akkor is, ha nincs pénze. Hozzátette; hogy a cirkuszban mindig sok a munka, és a munkások szívesen veszik, ha segítséget kapnak. Azoknak a fiúknak, pedig, akik segítenek, ingyen adnak jegyeket. Alan és Eddie elhatározták, hogy ők is eljönnek segíteni a cirkuszi munkásoknak. így is történt. Vasárnap reggel hét órakor meg is érkeztek. Vártak. Nyolc óra, kilenc óra, tíz óra... Már egyre több fiú jelent meg a cirkusz területén, akik dolgozni akartak az ingyenjegyekért. Lassan már vagy nyolcvanra emelkedett a számuk. Végre valóban megérkezett a cirkusz. Rengeteg volt a munka. Minden fiúnak jutott a tennivalóból. Még Alánnak is, aki nagyon fiatal és kisnövésű volt. O és Eddie, néhány fiú segítségével felállítottak egy sátrat. Eleinte örültek, hogy jegyük lesz az előadásra. De hamarosan tapasztalták, hogy a munka nagyon kemény. Elfáradtak és szerettek volna megpihenni, de nem tehették, a cirkuszi munkások, akiknek segítettek, nem engedték meg. A munka percről percre nehezebbé vált, mert a gyerekek egyre fáradtabbak lettek. Alan igyekezett csak az előadásra gondolni, és eleinte ez segített is neki. Elképzelte, hogy láthat elefántokat és még kutyák is lesznek. A kutyák nagyon okosak és nevetséges trükkökkel mulattatnak majd. Arról ábrándozott, hogy mindezt láthatja, ha szorgalmasan fog dolgozni. De hirtelen olyan fáradt lett, hogy már gondolkodni sem tudott. Végre egy cirkuszi munkás így szólt: "Nos fiúk, a munkának vége, mehettek a jegyekért..." Eddie és Alan megittak fejenként egy pohár vizet, és lassan elindultak. "Kérem, uram"! — így szólították meg azt az embert, aki kiadta a jegyeket. — Befejeztük a munkát. Kérjük a nekünk járó belépőjegyeket." "Mit akartok?" — kérdezte az ember. — Lusta kutyák vagytok és jegyeket kértek semmiért? Menjetek dolgozni, mert különben nincs jegy! Látjátok amott azokat a székeket? Segítsetek a nagysátorhoz vinni! Futás! A fiúk egymásra néztek, elcsendesedtek és folytatták a munkát. Vitték a székeket egyik helyről a másikra. A székek nehezek voltak és nem akartak elfogyni. Szünet nélkül egy teljes órát dolgoztak. Fáztak, éheztek, piszkosak és fáradtak voltak. Végre megkapták a jegyeket. Bementek a gyönyörű nagy sátorba, ahol jó meleg volt. Leültek. Legalább pihenhettek egy keveset, nem kellett már ide-oda rohanni és dolgozni. Elkezdődött az előadás. Valóban jó volt. Elefántokat, oroszlánokat mutogattak, és a bohócok — akiket Alan annyira szeretett — remekeltek. De a fiúk mindebből semmit sem láttak. Elaludtak a nagy kimerültségtől, végigaludták az egész előadást. Amikor a műsort befejezték és a közönség tapsolni kezdett, Eddie és Alan kinyitották a szemüket. Mindenki hazafelé igyekezett, ők is azt tették, hiszen már nem volt semmi látnivaló. Csendesen sírdogáltak, hogy meg ne hallja senki sem. Pertl Etelka fordítása 16 A HÉT
