A Hét 1994/2 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1994-07-29 / 31. szám
A macska meg az egér A hajdani időkben, azt mondják, a macska meg az egér kenyeres pajtások voltak. Vidáman éldegéltek egy távoli szigeten. A macska apró madarakra vadászott, az egér meg diót, mogyorót, gesztenyét rágcsált. Nem láttak szükséget semmiben, éltek kedvükre. Hanem egy nap az egér azt mondta a macskának: — Én meguntam ezt a szigetet. Jó lenne szárazföldre települni. — De hogy ússzunk át a tengeren? — kérdezte a macska. — Azon ne főjön a fejed — felelte az egér. — Majd ladikot eszkábálunk. Gyorsan oda is vonszolt az egérke egy jókora darab fát, mélyedést vágott a fába, épp akkorát, hogy kényelmesen elfértek benne. Bele is ültek, s nekivágtak a nagy tengeri útnak. Erősen megéheztek útközben, de elemózsiát bizony nem vittek magukkal. Összegömbölyödve ültek a ladikban, s aludni próbáltak, hogy éhségüket elfeledjék. A macska el is aludt hamarosan, de az egérnek nem szállt álom a szemére. Kínzó éhségében a ladikot kezdte rágcsálni. Addig rágta, míg lyukat nem rágott rajta. A lyukon egykettőre beszivárgott a víz, nemsokára tele lett vele a ladik, és süllyedni kezdett. Ott éviekéit a sós tengervízben a macska meg az egér. A macska nem szerette a vizet, nem is volt valami híres úszó, mérges volt nagyon a cimborájára, hogy ilyen bajba sodorta. Rárivallt az egérre: — Hej, te! Felfallak! — Várj vele, amíg szárazra vergődünk, mert ha felfalsz, jóllaksz, és nem tudsz úszni — mondta az egérke. — Ráérsz a parton is felfalni. Amikor nagy nehezen szárazra vergődtek, azt mondta a macska: — De most aztán igazán felfallak. — Várj, amíg megszáradok, így, vizessen nem vagyok jóízű. Várt a jámbor macska türelmesen, nyalogatta a szája szélét. Az egérke meg nem sokat gondolkodott, meglátott egy lyukat a földben, kapta magát, belebújt. Mire a macska észbe kapott, már késő volt. Ment volna utána, de a kis lyukba épphogy a fél lába fért csak bele. — Várok, amíg előbújsz, te csaló — mérgelődött a macska. — Akkor ítéletnapig elvárhatsz — kiáltott ki a lyukból az egér. — Mert én innen nem bújok ki soha. A macska letelepedett a lyuk mellé, leste, mikor bukkan elő az egér, hanem annak eszébe sem volt. Nekiállt, ásta, túrta a földet, mígcsak egy hosszú folyosót nem ásott magának. A folyosó túlsó végén feliramodott a földre, és elillant. Azóta alszik olyan éberen a macska. Ha behunyja is a szemét, minduntalan fölriad. Fülel, leskelődik: várja az egeret. Ha egérlyukat lát, órákig üldögél mellette. Az egérnek pedig esze ágában sincs kibújni, ha megszimatolja a lyuk mellett a macskát. (arab népmese) Zs. Nagy Lajos Kankalin Van egy macskám, úgy hívom, hogy Kankalin, mert virágok teremnek a mancsain, helyesebben a mancsai nyomában, ezért járok mindig az ő nyomában. Kankalinom utálja, ha követem, azt mondja, hogy nem lesz az én követem, ezt mondja kis kankalinom, a hamis, azt mondja, hogy tud ö menni maga is. Tud ö menni erre, arra, amarra, nyomot nyomva fűre, fára, avarra, keresi a pockot meg az egeret, el kell neki tartani két gyereket. Gyerekeket? két cirmos cicuskát, akik otthon henteregnek, a lusták, gombolyagot gombolyítanak kerékre, fütyülnek, hogy mi lesz délre ebédre. Mit bánják ők! Majd csak esznek, ha lesz mit. Legfeljebb megeszik ezt a fuszeklit, vagy a függönyt, a firhangot lerágják, nem balgatag balogmarcik, nem árvák. Kankalinom keresi az egeret. Szomorú már, a könnye is elered. Minden egér elbújt lyukba, berekbe. Mit dugjon most a két cirmos gyerekbe? Játék A kislány elveszítette az anyukáját. Segítsetek neki megkeresni a nagy tömegben. A HÉT 19
