A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-20 / 21. szám
FOLYÓIRAT Romboid A szlovák irodalom újabban kezdi meghódítani Olaszországot — tudjuk meg a Szlovákiai írók Asszociációjának lapjából, a Romboidból. A folyóirat áprilisi számában egy hosszabb részt közöl Gabriella Calö diplomamunkájából, amely Rudolf Sloboda négy könyvével foglalkozik, s akár komoly tanulmánynak is minősíthető. A szerző a nápolyi egyetem szlavisztikai tanszékének a hallgatója, ösztöndíjasként egy ideig Pozsonyban tartózkodott, hogy hozzáférhessen a munkájának megírásához szükséges adatokhoz és anyagokhoz. Gabriella Caló nem a nyugati átlagember szemével lát, s Sloboda regényeiben nem a furcsaságokat, a tipikus "keleti sors" ábrázolását kutatja, hanem magát az embert, s meg is találja. A Sloboda ábrázolta embereknek az olaszok számára is van mondanivalójuk — legalábbis a fiatal Sloboda-szakértő szerint, aki a közeljövőben szándékozik olaszra fordítani Sloboda egyetlen színpadi művét és a Rozum (Esz) című regényét. A folyóiratban olvashatjuk négy kortárs olasz költő verseinek a szlovák fordítását is, s a Braňo Hochel írta előszóból megtudjuk, hogy 1993 őszén egy jól sikerült szlovákolasz irodalmi esten néhány kortárs szlovák költő sikeresen bemutatkozott Rómában. Úgy véltem, ez is egyik módja lehet annak, hogy Szlovákiát ne csak negatív oldaláról ismerjék meg külföldön. A folyóirat egy másik érdekes tanulmánya — amelynek szerzője Zoltán Rédey — a kortárs szlovák irodalom ifjú fenegyerekének, Peter Pišťanekilek a legújabb könyvével foglalkozik. Pisfanekről tudnunk kell, hogy — mivel a szlovák írók egymás közötti marakodását nem nézte jó szemmel — , Rudolf Slobodával együtt a Szlovákiai Magyar írók Társaságába iratkozott be. A szlovák irodalomkritika a legironikusabb és az egyik legtehetségesebb kortárs szlovák Íróként tartja számon. Valentin Beniak 100. születésnapjáról a Romboid sem feledkezett meg. A kitűnő szlovák költővel, aki egyebek között arról is ismert, hogy több magyar költő művét fordította szlovákra, a lapban két írás foglalkozik. A folyóirat negyedik számát egyébként Jozef Jankovič illusztrálta, aki a szlovákiai magyar olvasóközönség előtt elsősorban Cselényi László műveinek illusztrátoraként ismert. (-bet) Zeman tanár úr könyve Akik nagyjából az elmúlt huszonöt évben a pozsonyi bölcsészkar magyar szakosai voltak, bizonyára sohasem felejtik el Zeman tanár urat. Egyes tanítványait többet "szekálta" a kelleténél, másoknak viszont sok mindent elnézett (szóval sokszor — legalábbis diákszemmel nézve — igazságtalan volt), mert míg a "pályán" mozgott — mint minden tanárembemek — neki is megvoltak a maga bogarai. Azok a pazar bogarak!... Egy valamiben viszont kilógott a sorból, kollégái — a többi tanárember — sorából. Azok, akik neki (tudásban és műveltségben) a bokájáig sem értek, általában a saját könyvükből tanítottak, lépten-nyomon saját könyvükre hivatkoztak, abból idéztek, abból magoltattak be a diákokkal sokszor egész fejezeteket. (Félreértés ne essék: itt nem a mindenkori Magyar Tanszék tanárairól van szó, a mindenkori magyar szakos hallgatóknak ugyanis más tanszékeken is számos előadást kell végighallgatniuk, számos "általános" tantárgyból kell levizsgázniuk ahhoz, hogy végül is magyar szakos tanárok lehessenek.) Zeman tanár úr sohasem a saját könyvére, inkább Fónagy Iván, Hankiss Elemér, Vargyas Lajos, František Miko, Jozef Mistrík, Albín Bagin, Roman Jakobson, a "prágai iskola" stb. eredményeire hivatkozott, nem zemani, hanem "saussure-i" nyelvelméletet tanított, s a nála vizsgázó diáknak nem Zemant, hanem mondjuk Chomskyt kellett inkább ismernie. Zeman tanár úrnak persze — egy társszerzőkkel közösen írt egyetemi jegyzeten (úgynevezett "seriptumon") kívül — nem is volt könyve. Holott — ha kevésbé igényes önmagával szemben — több is lehetett volna... Zeman László könyve végül is megjelent. A cime: Stílus és fordítás. Kiadta: a Madách Könyvkiadó. S mi ajánljuk mindazok — tanárok, diákok, hajdani s majdani magyar szakosok — figyelmébe, akik valaha is Zeman tanár úr tanítványai voltak — vagy szeretnének lenni, ám (ha csak nem e könyv segítségével) sohasem lehetnek azok. Zeman László ugyanis már több éve nyugdíjas, "procul negotiis" unokáját nevelgeti, fenyőfákat ültet valahol Kelet-Szlovákiában (ha minden igaz, Eperjesen), s a pozsonyi egyetem környékén már csak elvétve "fordul elő". Szóval most már "csak" a könyve által tanít... Moldova György: Éberling, a magyar apa "Nem volt még olyan rendszer, amely ne alkalmazott volna egy magyar apát" — jelenti ki Moldova György rádiószatírájában Éberling Tivadar színművész, másodállásban számadó juhász és nótafa életútjának vége felé, amikor a történelemnek már csak szemlélője, és semmilyen szinten nem vesz részt a politikában. Éberling Tivadar 1914-ben lép színre, amikor egy kiváros színpadán meglátja őt a városka polgármestere, és elhatározza, hogy fellépteti a frontra induló katonák búcsúztatásánál mint egyszerű magyar apát, aki a hazáért még egyetlen fiát is képes feláldozni. A siker olyan nagy, hogy Éberling hivatásos búcsúztató lesz, aki túléli nemcsak az I. világháborút, hanem a szociáldemokratákat, a Tanácsköztársaságot és Horthy uralmát is. A II. világháború kitörésekor újra frontra induló katonákat búcsúztat, mindig a megfelelő ideológiához illő szakzsargonban. Moldova nagyszerű írása olyan karaktert — prototípust állít elénk, aki sikerrel vészel át minden rendszerváltást, mindig talpra áll. Ebből az írásból minden idők konjunktúralovagjai is eredménnyel meríthetnek, mert valami mindig megmarad. Éberling Tivadar nehéz szerepét Latinovits Zoltán alakította, mondanunk sem kell, nagyszerűen. A legnehezebb e szerepnél mégis az, hogy a színésznek színpad híján a hangjára, a hangszínre kell építenie, ezzel kell érzékeltetnie az idő múlását. Latinovits remeklése mellett meg kell említenünk Öze Lajost, Agárdy Gábort és Pécsi Sándort. Felejthetetlen élményben volt része annak, aki úgy döntött, hogy újra meghallgatja Moldova darabját, amelyet Marton Frigyes rendezett.-óta-18 A HÉT
