A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-24 / 26. szám
ÉVFORDULÓ "Ő apostoli cs. és kir. Felsége legmagasabb parancsára ezennel versenytárgyalást hirdetünk a bécsi udvari Operaház tervezésére..." Ezekkel a szavakkal kezdődik az a hosszú, a kor szokásait, igényeit felsorakoztató és körültekintő részletességgel megfogalmazott felhívás, melyet 1860. július 10-én adott ki a császári és királyi főudvarmesteri hivatal. A zsűri egy év múlva ült össze, és a befutott pályaművek közül kiválasztotta a legjobb tervet. A nyertes egy francia jeligéjű pályamű lett, melynek benyújtói két bécsi műegyetemi tanár, Eduard van der Nüll és August Siccard von Siccardsburg voltak. A leendő új operaház elődje, az a bizonyos Kärtnertortheater volt, amely az 1870-ben történt lebontásáig a mai épület mögött azon a helyen állt, ahol ma Bécs legpatinásabb szállója, a tortájáról is híres Hotel Sacher. Ez az épület 1763-ban épült, s színpadán 1810-től csupán operát játszottak. 125 é v e t o f tocit/opef Itt vezényelte Beethoven Fideliója utolsó változatát, itt szólaltak meg a kor olasz alkotásai és itt találkozott Bécs először Wagner Lohengrinjével, a Grál-lovaggal és Tannháuserrel. Az ifjú császár trónralépése után ezt a színházat nevezte ki Udvari Operaházzá, s ennek zenészeiből alakította Otto Nicolai a Bécsi Filharmónia néven világhírűvé lett zenekart. Amikor Wagner művei "beköltöztek" ebbe az épületbe, világossá vált, hogy a színpadi berendezés elavult s eljött az ideje, hogy a császárvárosban, ahol a zene a polgárság mindennapi szükséglete volt, az opera új és korszerű hajlékot kapjon. Ez az igény szerencsésen párosult Ferenc József városrendezési terveivel is. Ekkor formálódott ugyanis a mai Ring arculata, az új városkép ékköve a reneszánsz Szépművészeti Múzeummal, a gótikus Városházával, a görögös Parlamenttel, melyet méltán koszorúz az egyéni stílusú méltóságteljes Operaház. Az ünnepi alapkőletételre 1863 májusában került sor, s az építési munkálatok teljes hét évig tartottak. Az építés folyamán — ma már érthetetlenül — rengeteg kritika és rosszindulatú támadás érte a tervezőket. Az akkor 56 éves, betegséggel és anyagi gondokkal is küszködő van der Nüll idegei felmondták a szolgálatot, s 1868 áprilisában öngyilkosságot követett el. Ez a halálhír nagyon megviselte Siccardsburgot, aki maga is beteg volt, s állapota annyira rosszabbodott, hogy az év júniusában már ő sem volt az élők sorában. Az opera előcsarnokában az emeletre vezető főfeljárat melletti két oszlopon azonban ma is ott a két zseniális tervező és jóbarát márvány reliefje. A megnyitás időpontjában 2324 személy részére volt hely, ma 2280-an lehetnek jelen a nézőtéren, beleértve a majd hatszáz személyt befogadó Stehplatzot, a híres állóhelyet is. A belső kiképzés és a díszítés a korabeli bécsi művészet kis múzeuma. Érdekes, hogy akkoriban Bécs nem rendelkezett olyan kimagasló egyéniségekkel, mint Budapest, ahol a 15 évvel fiatalabb "unokatestvérnek", a pesti Operának, Ybl Miklós palotájának belső díszítése olyan nevekhez fűződik, mint Lotz Károly, Thán Mór vagy Feszty Árpád. Méretek szempontjából a Staatsoperé az elsőbbség, de nemesen pompás köntöse a budapesti Operaházat emeli egy ékszerdoboz rangjára. Itt említem meg, hogy az 1945-ös bécsi bombázás az opera épületén is súlyos sebeket ejtett. A hátsó traktus, vagyis a nézőtér és a színpad teljesen megsemmisült, a főbejárat azonban az emeletre vezető lépcsősorral együtt szinte sértetlen maradt. Az első előadásra ünnepi keretek között a császár jelenlétében 1869. május 25-én került sor (Erzsébet csak pár nappal később jelent meg az új épületben). Az operák operáját, Mozart Don Giovanniját mutatták be. Ezzel vette kezdetét az az ötnegyedszázada tartó láncolat, melyben a csúcsokat időnként bizony hullámvölgyek is követték. Az olyan vezető egyéniségek jelenléte azonban, mint a legendás Gustav Mahler, Richard Strauss, Clemens Krauss, Herbert von Karajan, vagy Claus Helmut Drese és Claudio Abbado, megteremtette azt a ragyogást, mely a Staatsopert mindmáig övezi. Persze ehhez olyan művészegyéniségek is kellettek, mint a karmesterek sora Richter Jánostól Furtwängleren át Riccardo Muriig, az énekesek láncolata Jeritza Máriával kezdve Carusón, Giglin, Svéd Sándoron át Carrcrasig és Gruberováig, illetve mindazok jelenléte, akik az operaművészetben rangot képviselnek. Végigkísérve a bécsi opera történetét és párhuzamba állítva a múltat a jelennel, egy roppant érdekes fejlődési folyamat válik szembetűnővé. Elemezve például az "aranykorinak nevezett harmincas-negyvenes évek praxisát, azt látjuk, hogy akkor az együttest egy összeszokott törzsgárda alkotta, biztosítva ezzel a mindenkori egyenletes tolmácsolási színvonalat, s ekkor még a szöveget is német fordításban tolmácsolták. Ez az állandó együttesre épülő gyakorlat a háború után fokozatosan, de főleg Karajan "uralkodása" idején — átvéve az olasz "stagione" rendszert — gyökeresen megváltozott. Az új rendszer lényege, hogy állandó énekesgárda helyett a művészek szerepekre és bizonyos számú előadásra vannak szerződtetve. Ez a rendszer "szülte" fokozatosan az "utazó", illetve "repülő" énekesek seregét, melynek törvényszerű következménye, hogy ha például Carreras ma Bécsben, holnap már Rómában, esetleg New Yorkban énekli a Carmen Don Joséját, méghozzá egészen más partnemő oldalán, kénytelen az eredeti francia szöveget énekelni. Az eredeti szöveg tolmácsolása ma szinte általános jellegű, s nálunk is egyre szélesebb teret hódít. Előnye-hátránya mindkét gyakorlatnak van, s bár akadnak, akik visszasírják a hajdani társulati rendszert, ám azt újra megvalósítani — mint azt a közelmúlt sikertelen próbálkozása is mutatja — Bécsben már teljesen reménytelen. Varga József A HÉT 11
