A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)

1994-06-24 / 26. szám

LÁTOGATÓBAN

Kiszely professzor nem elkeseredett

Dr. Kiszely István professzor neve nyilván nem ismeretlen olvasóink előtt, noha a barguzini Petőfi-kutatások óta eltelt néhány esztendő, és a kedélyek is lecsillapodtak. Ezúttal a választások idején hallhattunk újra Kiszely Istvánról, aki természetesen a magyarországi Kereszténydemokrata Néppárt színeiben indult és politikai belépőjének lobogójára az "Én kormánypárti, katolikus ember vagyok!" jelszót tűzte ki.

Életpályáját dióhéjban imigyen foglalhatnánk össze: Budapesten született, a bencés gimnáziumban érettségizett, majd Zeneakadémiát, teológiát és biológia—földrajz szakot végzett. 28 évig a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében dolgozott, ahol a magyarság eredetét kutatta, számos expedíciót vezetett. Jelenleg a Magyar Televízió Külpolitikai Főszerkesztőségének szerkesztő főmunkatársa és az ELTE Bölcsész Karán, valamint a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen: A magyarság őstörténete és A Föld népei című tárgyakat tanítja.

Patinás helyen, a Magyar Televízió Szabadság téri pagodájában találkoztam dr. Kiszely István professzorral és elsőnek aziránt érdeklődtem, hogy elvégezve a teológiát, miért nem lett pap?

— Katolikus teológus voltam és maradtam katolikus hívő ember. Bencés gimnáziumban végeztem, értelmiségi családból származom: apám ügyvéd, anyám orvos — semmi lehetőségünk, esélyünk nem volt bekerülni az egyetemre. Teológiára viszont felvettek, ahol nagyon sok hasznos dolgot tanultam; megtanultam arámiul, görögül, a latin tudásomat js tökéletesítettem, és orgonáltam. Ám az öt év elteltével a

tudományokat szerettem volna a teológiával összeegyeztetni, de Legányi Norbert főapát úr válaszút elé állított, és feltette a kérdést: a tudomány vagy a teológia, azaz válasszak az Isten és a tudomány között. Szerettem volna a két dolgot összekapcsolni, ami nem ment. Ezek után azt mondtam, hogy az Istennel való dolgomat megoldom, maradok hívő ember, de a tudományt választom.

Szóval az élet ment tovább, 28 évet töltöttem a Magyar Tudományos Akadémián, megismertem a világ nagy csontgyűjteményeit, dolgoztam Párizsban, Bécsben, Firenzében, tanítottam amerikai egyetemeken, tizenegy éven át foglalkoztam egyiptomi ásatásokkal, és megismertem a világ népeit.

— Beszélgetésünkből kiéreztem Legányi Norbert főapáthoz való kötődésedet. Kik voltak, ki volt még lelki pályatársad, tanítómestered?

— Bartucz Lajos hármat hagyott rám: először — "fejezd be a mohácsi csatatér halottainak a kutatását!” Befejeztük... Második — "a magyar királyi sírok sorsát kell rendezni!" Ezt elkezdtük: kinyitottuk a fehérvári királyi sírokat, a Mátyástemplomban lévő szarkofágokat. Nem rajtam múlott, hogy az akadémia kivette kezemből a dolgokat és mind a mai napig nem tudták befejezni. A harmadik pedig; azt mondta; "Ahhoz, hogy az emberek szerethessék egymást, meg kell ismerniök egymást. írd meg, hogy a földön milyen emberek élnek!" És én megírtam öt kötetben a föld népeit; egy embertörténetben, ami nem azonos a kultúrtörténelemmel, és az ismert történelemmel, hanem az emberiségnek a biológiai történetét tárja fel.

— Ha már az írásra és a könyvekre terelődött a szó, hány könyvet írtál eddig?

— Ezt a kérdést nem szokták feltenni nekem, de örülök, hogy megkérdezted. Nos, eddig megjelent könyveim száma 22, de természetesen, ha az ember sokat ír, akkor vannak kiadatlan vagy félkész állapotban lévő könyvei is. Most is van három könyvre szerződésem: az egyik a Magyarság múltja című, a Szabadtér Kiadó adja majd ki. Ezt a könyvet — minden világnyelven, de szlovákul is megjelentetjük— az Expóra időzítjük és elárasztjuk vele a nagy külföldi könyvtárakat, hogy tudja meg a világ "mi a magyarság". A magyarság őstörténetét már megírtam a Honnan jöttünk? című könyvemben, amely tankönyvnek is tekinthető, több egyetemen is használják. Ám, az Expóra szánt könyvben minden veszekedések és viták nélkül, úgy írom meg őstörténelmünket, amelyik szép és jó; és meg tudjuk mondani, hogy a mi történelmünk háromezer éves, volt írásbeliségünk, saját népzenénk, ételkultúránk, népművészetünk, amit behoztunk Európába. Ezt tanítom és Így éredett meg bennem a könyv gondolata sok éven keresztül.

A további könyv "szokástörténeteket" tár fel, és a Medicina Kiadónak készül.

— Honnan ez a bőséges energiatartalék, tudás és tapasztalat?

— Huszonnyolc évig voltam a Tudományos Akadémia tagja, megismertem a Kárpát-medence nagy embertörténetét. Minden ásatási anyag valamilyen módon: közvetve vagy közvetlenül hozzám került. Megnézhettem, vizsgálódhattam, tehát megismertem a Kárpátmedence emberkultúrájának a történetét. Ez az antropológus számára nagy élményanyag volt, és módot adott arra, hogy a magyarság őstörténetének korábbi szakaszaiba is bepillantsak. Nem az őshazáról van szó, mert mindig tovább tudok lépni egyet és ezek egyértelműen Belső-Ázsiába vezetnek. Nagy örömömre a hetvenes és nyolcvanas években Belső-Ázsiába expedíciót is indíthattam. Nagyon jól jött az egyetemen felvett kínai szak, és elmondanám, hogy a kínaiakkal tartottam a kapcsolatot még akkor is, amikor nem illett velük jóban lenni. Nos, az expedíción csodálatos anyagokhoz jutottunk, találkoztunk az ujgurokkal is. Ennél a hétmilliós ujgur népnél megtaláltam azt a szellemi, tárgyi kultúrát, ami a magyarságra jellemző.

Egy véletlen révén — persze véletlen nincs, csak nem ismert szükségszerűség — eljutottam a jugarokhoz, a sárga ujgurokhoz is.

A jugarok voltak azok, akikhez Körösi Csorna Sándor egész életében szeretett volna kijutni. Halálakor, 1842-ben azt mondta, hogy "nem juthattam el a jugarokhoz, és aki utánam jön, ne töltse feleslegesen az idejét a kolostorokban, hanem egyenesen menjen a jugarok hazájába".

— A jugaroknál csodálatos élményeink voltak. Ott találtam meg a nálunk is ismert "kopjafa művészetet", a kopjafákra olyan betűjeleket véstek fel, amelyek jelentős része azonos a magyar rovásjelekkel. Itt van a népművészetünk alapja: a tulipán, a szegfű, a páva és a gránátalma, az életfa, a totemmadár-világ, ami nálunk is megvan.

— Milyenek az ujgurok, az emberek: küllemben is hasonlítanak ránk?

— Nagyon kár, hogy beszélgetésünkhöz nem hoztam fotóanyagot, mert rengeteg fotóm van. Ugyanolyanok az emberek, mint itt, a Kárpát-medencében, ha mondjuk ma az egyetemi órámon ötven jugar ülne, senki sem mondaná meg, hogy nem a Kárpát-medencében élő magyarok. Ez bizony nagyon érdekes és ugyanakkor megdöbbentő.

— Lenne egy nagyon egyszerű kérdésem: Kiszely István, aki mély ismerője és tudósa a világ népei történelmének, kultúrájának, mit tud saját családjáról, felmenő ági őseiről?

— A felmenőági rokonságomat apámnál kezdem, aki Alsókubinból származott, vagyis annak a Kiszely családnak a sarja, kinek címere Árva várában most is ott van és a Kubinyiakkal, Szmrecsányakkal Árva vidék legősibb lakói. Apám sokáig ott élt, onnan járt egyetemre. Mi elsőíziglen jöttünk el Szlovákiából. Apám kitűnően beszélt szlovákul, hiszen abban a Szlovákiában nevelkedett, ahol a szlovákok, magyarok és a szászok nagyon jól megértették egymást, békességben és barátságban éltek. Ezt az ideális közösséget az értelmetlen politika mostanára teljesen tönkretette. Hiszem, hogy ez egyszer elmúlik és a józanság megmarad.

6 A HÉT