A Hét 1994/1 (39. évfolyam, 1-26. szám)
1994-06-17 / 25. szám
Könyv a barátságról A pesti Helikon Kiadó Briliáns sorozatában jelent meg a Barátság című kötet Steinert Ágota összeállításában. A kis formátumú könyv a népek közmondásaiból, valamint a világirodalom nagyjainak gondolataiból válogatott. Költők, írók, filozófusok mondanak véleményt a barátságról, az emberi lélek egyik legszebb megnyilatkozásáról. Homérosz Odüsszeiájától a kínai Dalok Könyvén át, a görög és római költők, filozófusok érintésével, a közép- és újkor nagyjainak számbavételével napjainkig gyűlt az a szellemi termés, amelyből a könyv segítségével csipegethetünk. Megtaláljuk benne Platónnak, Szophoklésznek, Senecának, Marcus Aurelius császár-filozófusnak, majd Shakespeare-nek, Pascalnak, Goethének, Voltaire-nek és másoknak a barátságról szőtt gondolatait, de megízlelhetjük Kármán, Eötvös József, Petőfi, sőt Márai Sándor aforizmáit is. Jelzem, különböző variációkban ezek a közmondások sok nemzetnél előfordulnak, átszivárogva téren és időn. Tudjuk, hogy a barátság fogalma a kor és társadalom változásával kissé átalakult. Hiszem mégis, hogy a fogalom tartalma ma sem ürölt ki, ma is léteznek őszinte barátságok, odaadó megnyilatkozások, tartós baráti kötelékek. Ám azt is hozzátehetem, ma sokkal ritkábbak a jó és igaz barátok. A megélhetésért, pozícióért, gazdagságért és hatalomért folytatott hajsza már nem kedvez a tartós barátságok elmélyülésének. Elszaporodott az érdekből mímelt barátság, a hízelgésig fajult hamis kapcsolat. Tulajdonképpen mit jelent az a szó, hogy barátság? A magyar nyelv értelmező szótára azt mondja: "Két vagy több, rendszerint azonos nemű személy közt kialakult baráti érzelem, lelki vonzalom, meleg rokonszenv, meghitt kapcsolat, viszony. Van benső, bizalmas, gyermekkori, igaz, jó, őszinte, szoros, szívbéli barátság, de kutya-macska, színlelt, tettetett, hamis barátság is.” A könyvben szereplő nagyok mind színéről, mind fonákjáról véleményt formálnak. Démokritosz ókori filozófus mondja: "Egyetlen értelmes ember barátsága többet ér, mint az összes értelmetlené." De lássuk Epikuroszt: "Mindazon javak közül, melyet a bölcsesség szerez a teljes élet boldogsága számára, a legeslegnagyobb a barátság birtoklása." S mit összegezett Cicero: "Ne barátkozzunk össze azzal, akit valaha gyűlölni tudnánk." És Seneca: "Barátodat négyszemközt intsed, a nyilvánosság előtt dicsérd." Voltaire-nél erős hangsúlyt kap a barátság: "A világ minden nagysága nem ér fel egy jó baráttal." Vég nélkül sorolhatnánk az emberiség nagyjainak a barátságról kialakult dicsérő vagy elmarasztaló véleményét. De talán célravezetőbb, ha Márai Sándortól idézünk befejezésül néhány sort: "Nincs emberi kapcsolat, amely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát..." D. Gy. A puritánok Az öt negyedszázadot ünneplő évad fényét a bécsi Staatsoper dramaturgiája három új produkció színrevitelével kívánta emelni. Az első bemutató — Verdi Trubadúrja — Szabó István nagyon egyéni és a műtől idegen koncepciója miatt fiaskóval végződött, az utána következő két mű bemutatója azonban már tomboló sikert váltott ki. A második bemutató Jaques Offenbach Hoffmann meséi című népszerű operája volt, mely jellegének megfelelően mind a rendezésben, mind a díszlettervek alapján szürrealista "köntöst" kapott. A harmadik bemutatóra, egy hat előadásból álló tömb keretében, május első felében került sor. A Edita Grúberová és Placido Domingo siker egyik komponense az újdonság varázsa is volt, mert bizony Bellini A puritánok című művének a megszólaltatása még az oly gazdag repertoárral rendelkező Staatsoperben is ritkaságszámba megy. Á két előadásnak volt egy közös szereplője is, nevezetesen Placido Domingo, aki az Offenbach-műben a címszerepet szólaltatta meg, a Bellini-mű esetében karmesterként irányította az előadást. A Verdi előtti kor nagy triásza Rossini, Donizetti és Bellini. Ok alapozták meg és húzták fel az olasz operaművészet katedrálisának falait, melyre aztán Verdi emelte a kupolát. Hármuk közül a legfiatalabb a szicíliai Vincenzo Bellini (1801—1835), akinek utolsó s egyben legremekebb műve a Puritánok című opera, melynek cselekménye a vallási villongásoktól terhes XVII. századi Angliában játszódik. "Hosszú, hosszú, nagy dallamokat tudott írni..." — emlékezett vissza az agg Verdi Bellimre, s ebben össze van foglalva Bellini művészetének lényege, meg az is, hogy miért nehéz manapság ezeket a műveket megszólaltatni. Mint tudjuk, a múlt század első évtizedeiben a hangadók a zenét megszólaltató énekesek voltak, s a szólamok az ő igényeiknek és egyéniségüknek lettek alávetve. Ennek az így született csodálatos "dallam- és áriakultusznak" mai "hátulütője", hogy ezeket a műveket a legmagasabb rendű énekművészettel kell énekelni. Nos ezt az igényt ez a mostani bécsi előadás mindenben kielégítette. A kórus mellett négy énekesen nyugszik az egész mű súlya, akik mindannyian ragyogó mesterei a bel canto művészetének. Név szerint "csupán" Edita Grúberovát említem, aki lélegzetelállító koloratúráival még ma is verhetetlen. Micsoda öngólja a múlt kultúrpolitikájának, hogy ezt a kincset elüldözte itthonról! Bellini tragikus és gyászos pompájú zenéjének kiegészítője a puritán egyszerűségű színpadi keret, a komor fekete-szürke-fehér árnyalatokban tartott jelmezek és a lényegre törő rendezői koncepció. Számomra azonban a legnagyobb meglepetés a karmester Domingo volt, mert bizonyította, hogy nem csupán különcködésből vette kezébe a karmesteri pálcát. Varga József Fájdalom és szelídség A lengyel kultúra háza mindig a leglátogatottabb kulturális központok közé tartozott Pozsonyban. Ez egyrészt az intézmény előnyös helyének köszönhető, hiszen közvetlenül a városközpontban található, másrészt olyan dolgokat kínál a nagyközönségnek, amelyek szinte kicsalogatják a pénzt az emberek zsebéből. Egy-egy szép porcelán teakészletért, a lengyel ékszerészek műhelyéből kikerült borostyánkő nyakékért vagy egy kovácsoltvas csillárért a vásárlók még a legborsosabb árat sem sokallják, főleg ha elsősorban az esztétikumot tartják szem előtt. A kulturális központ kiállítóterme is gyakran kínál újdonságokat, szebbnél szebb művészi munkákat. A legutóbb az 1980-ban, 61 éves korában elhunyt Antoni Rzasu szobrászművész fából készült domborműveit és szobrait láthattuk, sajnos, csak rövid ideig. A művész neve nem ismeretlen a nagyvilágban. Gyönyörű munkái mindenütt, ahol csak megjelentek, elismerést váltottak ki, s alkotójuk több díjat nyert velük. Antoni Rzasu művészetét nehezen lehetne valamiféle "izmusba" sorolni. Kétségtelenül a naiv művészet ihlette, a gyökerek tehát a népművészetben kereshetők, de a művésznél ez kiindulópont csupán. A szobrok egyszerűségükben is rendkívül kifejezőek, expresszivek. A legtöbb kiállított munka témája Jézus és édesanyja, Mária szenvedése. Az egyik domborművön, amely a keresztről való levételt ábrázolja egy gyönyörűen kifaragott fénylő könnycseppet láthatunk Mária arcán. A Jézus két karjára erősített eltépett vastag lánc a művész egyik kedvelt motívuma, több alkotáson is felfedezhető. A lehajtott fejű, szelíd Krisztus-alakról szinte lerí: hite, nem pedig testi ereje tépte szét láncait. Érdekes lenne sorra venni a domborművek más motívumait, szimbólumait is, mert azokon a keresztény és pogány kori elemek csaknem összefonódnak. Például a keresztről levett Krisztus feje fölött néhány kiterjesztett szárnyú angyalalaknak farkas- vagy bagolyfeje van. Végezetül mindennél többet mondhat az a tény, hogy Antoni Rzasu alkotásai a Vatikáni Múzeumban is megtalálhatók. A csodálatos pozsonyi kiállítás megtekintése után én azt furcsállanám, ha nem így lenne. (melaj) 18 A HÉT
